Gyakran halljuk: a parókia fala üvegből van. Mit tehet egy lelkészházaspár saját intim szférája megőrzéséért, biztosítva azt is, hogy ne zárkózzon el a gyülekezettől?
A lelkészházasság nagyon szép ajándék, különleges lehetőség arra, hogy egy párkapcsolat minél inkább kiteljesedjék. Hiszen, férj és feleség együtt szolgálhatnak, közösségükben Isten akaratát hozhatják közel az emberekhez.
Ez a fajta életközösség ugyanakkor nehéz élet tér is, mert ha nem működik a párkapcsolatban a biztonságos kötődés, nincs érzelemgazdag állapot, akkor már a gyülekezet olyan szolgálati térré változik, ahol nagyon sok szerepet el kell játszani, ebből pedig nagyon sok terhes szituáció származhat mind a gyülekezeti tagokra nézve, mind a párkapcsolatra terhelődve. Ezek a párkapcsolatban is egyre lehúzóbb dinamikákat gerjesztenek.
Nem szükségszerűek ugyanakkor ezek a terhek. Az a jó, ha a pár olyan mértékben nyitja meg a parókiát mások felé, amennyire azt a kapcsolatuk elbírja. Ha tudnak együtt imádkozni, akkor áthívhatnak másokat magukhoz imaközösségbe. Ha nem tudnak, de megnyitják a parókiát a hívek előtt azzal, hogy akár bármelyik este átjöhetnek hozzájuk, akkor átjáró ház lesz az otthonunk, miközben a pár nincs egységben ezzel kapcsolatban, és ez feszültséget okoz közöttük.
Én egyébként egyre inkább azon az állásponton vagyok, hogy jó, ha nem merev a határ a lelkészpár és a gyülekezet között, ugyanakkor fontos, hogy ezt a határt ne külső körülmények szabják meg, ne is elvárások mentén alakítsuk ki, hanem a saját kapcsolatunk minősége alapján.
Manapság sajnos egyre többször hallani arról, hogy különböző életkorú lelkészek elválnak házastársuktól. Milyen vészjelekre érdemes figyelni, hogy lehetne megelőzni a végső kenyértörést?
Közhely, de igaz: egy házasság nem kér enni, viszont éhen tud halni. Vagy, hogy egy másik képpel éljek: a házasság olyan, mint egy autó egy lejtő közepén kézifék nélkül. Ha nem fektetünk bele energiát, ....