2017. november 19., vasárnap

Ne egyél a jó és rossz tudás fájáról!

"Jóllehet, ő a Fiú, a szenvedésekből tanulta meg az engedelmességet és miután teljességre jutott, örök üdvösség szerzője lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki."(Zsidó 5.8-9.)

Jézusnak az Atya akaratát teljesíteni étele és itala volt, amint már kezdett öntudatra ébredni: 12 évesen már keresik a szülei, mert elkószál mellőlük, belső indíttatásának engedve az Atya házába kellett mennie. Nem volt ez számára nehézség, az Atyát keresni, felfedezni és akaratát teljesíteni.

Amikor elérkezett a próbák ideje a megkísértésekben, a szolgálat terhei között, az emberi fáradtság és erőtlenség, és legfőképpen a halál erői által okozott szenvedésben, akkor tanulta meg Jézus, hogy mi is az engedelmesség.


Mindezt végigjárva, - isteni módon tűrve és legyőzve a szenvedést, - teszi a mi emberi természetünket győzedelmessé. Krisztus értünk vált teljessé, hogy számunkra, emberek számára lehetőség legyen az engedelmességre, a Vele való győzelem lehetőségére, a Teljesség megélésére.

A szenvedésen keresztül, engedelmesen vállalva visz az út a Teljesség felé.

A jó és rossz tudás fájáról szakítva az ember, önmaga tudja, hogy mi a jó és mi a rossz a számára. Már nem fogadja Istentől nyitottan amit kap, teljes bizalomban, hogy az jó és lényegében javára lesz, akkor is ha most kellemetlen, vagy akár fájdalmas is. 


A szenvedést rossznak gondoljuk, noha Isten Igéje most is jónak mondja, áldás lehetőségét hordozó útként tárja elénk.



Kedves Lelkészfeleség Testvéreim!

Nekünk az életformánk, ételünk és italunk a szolgálat.
Azonban, ha jönnek a nehéz pillanatok, fájdalmas órák, kínokkal teli időszakok, mit teszünk? 

Megtalálhatjuk a magunk kis kapuját, amelyen átlépve pillanatnyilag könnyíthetünk lelkünknek. Igy mehetünk tovább, kissé nehézkesebben is, mégis tovább azon az úton, amit mi gondolunk jónak és távol tolva azt az utat, melyet rossznak, kibirhatatlannak vélünk. 

Jézus most engedelmességre hív!
Jézus most a Teljesség felé hív!
Jézus szeretne Veled lenni a Teljességben!
Jézus szeret Téged és nélküled nem teljes az öröme!

SzE







2017. november 13., hétfő

Ha láthatatlanná lettél...


Amikor az izráeli férfiak meglátták azt az embert, mindnyájan elfutottak előle,
 mert nagyon féltek. ( 1 Sámuel 17, 24)

Képtalálat a következőre: „Nagy ember árnyéka”Góliát magas, harcedzett férfi volt, páncélzattal, és komoly fegyverekkel felfegyverezve. Esélytelennek tűnt a harc ellene. Saul serege rettegve hallgatta, amikor kiállt és becsmérelte őket és Istenüket. Feladták a harcot már az elején. Nem hitték el, hogy lehet bárki, aki le tudja győzni Góliátot. Egymásban erősítették félelmeiket. Nem látták Góliáttól, a félelemtől, a rájuk leselkedő veszedelemtől azt az Istent, akivel nem egy embert, hanem népeket győztek le atyáik. Nem látták azt az Istent, aki kezében tartja az általa teremtett világot. 
   Góliát nem Gátban lakik ma, hanem körülöttük, és abban erősít meg ma is bennünket, hogy el ne higgyük, hogy a mi Urunk győztes Úr, akit nem győz le a gonosz, és nem is győzhet le. Ott áll felettünk, hogy el ne higgyük, hogy szolgálatinknak, az igehirdetésnek, bizonyságtételnek van értelme. Ott áll, hogy el ne higgyük, hogy ma is időszerű Isten igéje, és igazsága. Ott áll előttünk, rettegést keltve, hogy elfeledjük, Aki bennünket motivál, szolgálatra késztet mérföldekkel nagyobb, erősebb, hatalmasabb, de csendesebb. Isten az, aki értünk még áldozatra is kész volt...
Pedig emlékszem arra a gyászoló asszonyra, aki férje temetésekor hallotta meg a remény evangéliumát. Pedig tudom, hogy  fiataljaink tisztaságának megmaradásában Ő ad erőt, pedig családok újulnak meg, mert megszabadította pl. az apát szenvedélyétől, az alkoholtól. Nem volt emberi esély, de Krisztus ereje nagyobbnak bizonyult a bódulat vágyánál. .... Folytathatnánk, hiszen mindez valóság. Ezzel a bizonyossággal álljunk az eheti szolgálatainkba.  Isten áldjon Benneteket a küzdelmeitekben, és adjon Nektek igazi győzelmeket Vele! 

                                                                                                 Gergelyné Molnár Lívia

2017. november 11., szombat

A VÁRATLAN HAZATÉRÉS


Kapcsolódó kép             Este volt, épp bibliaórát tartottam, amikor a telefon kijelzőjén láttam, hogy hív valaki. Nem tudtam felvenni. Aztán, ahogy befejeztük az imádságot, az éneket, rápillantottam a telefonra, láttam, hogy kaptam egy sms-t egy ismeretlen számról: "Anyu meghalt." olvastam a szöveget. Zsibbadás futott át rajtam. Ez most nekem szól?  Az én anyukámról szól?  Vagy valaki a fájdalmát így írta meg, hiszen a szám ismeretlen. Beszélgetés következett, búcsúzkodás a bibliaórásoktól. 
  Bennem az sms lüktetett. Ki írhatta ezt? Miért csak így név nélkül? Az én anyukámról van szó? Még nem telt el egy hét, hogy nála voltunk. Igaz nem volt túl jól, de vele történt volna valami?......
Amikor mindenki elment gyors telefonálásba kezdtem. Felhívtam az ismeretlen számot. Az egyik öcsém szólt a telefonba. Az sms az én anyukámról szólt.... és nekem szólt.... Hallgatás, fájdalmas érzés. Az utolsó találkozás emléke. Csend.
 Nehezen lélegzett, amikor utoljára találkoztunk... egyik orvos műtétet sürgetett, a másik azt mondta, hogy nagy a kockázata... Hívni fognak, hogy hogyan döntöttek, ígérte az orvos. Hónapok teltek el az utolsó vizsgálat óta. Az orvos nem hívott, az orvost nem tudtuk elérni sehogy sem. Utólag derült ki, hogy anyu egyszer azt mondta: "Akkor most várjam a halált?" Ő várta, mi nem is tudtuk. 
       Az utolsó találkozáskor épp az a mondat fogalmazódott meg bennem, hogy mondjam-e, hogy milyen rosszul néz ki, de nem mondtam, hiszen úgyis tudja, és nem tud rajta változtatni. Gyorsan elment. 66 éves volt.

      Ez az emberi oldala. De ahogy csend lett, csak az jutott eszembe, ahogy elsős koromban jártuk a kórházakat, mert anyukám nagy beteg volt. Közel egy évet a kórházban töltött. Akkor nem tudtam mi történik vele, csak a híreket hallottuk, hogy a hasonló betegségben szenvedő szobatársak közül kit hívott haza az Úr. De ha épp vetkőzni láttam, a hatalmas műtéti hegek, amik előbukkantak a ruha alól, mindig jelezték, hogy nagy baj volt akkor. Isten megtartotta, feladata volt még itt. Három kicsi gyermek, akiket fel kellett nevelni, férj, gazdaság, szülők. Az emléke lassan megkopott ennek a betegségnek. Csak az évenkénti kontroll juttatta eszünkbe, hogy nem természetes, hogy ő még közöttünk van.
Majd halála előtt úgy 6 évvel, mi épp a negyedik gyermekünket vártuk, amikor őt a szívével műtötték. Akkor is  felépült, és visszajött közénk, mert feladata volt. Isten megtartotta. Láthatta szinte valamennyi unokáját. Szerette az Istent, és Isten is szerette őt. Hozzá ment, gyorsan, csendesen. Nem szenvedett sokat, legalábbis nem panaszkodott. Elfogadta az Ő akaratát mindenben. Reménysége volt. Ez a reménység adott erőt nekünk is. Isten adott neki még időt, és nekünk is. Sokszor gondolok arra, hogy már nem tudok tőle semmit sem megkérdezni. Milyen kár, hogy nem ragadtam meg minden pillanatot, hogy elmondhassa, amit tudott. Előttem van, úgy ahogy édesanyja is, ha nem volt sürgős dolga, olvasta a Bibliát. Mindig fontos volt neki Isten szava, az istentiszteletek, a bibliaórák. Aki szerette az Istent, odatalált hozzá. Legyen áldott a mi Urunk azért, hogy még kapott újabb, és újabb időt itt közöttünk......
Képtalálat a következőre: „aranyhíd a dunán”      Sokan elmentek az elmúlt években családunkból. Sokunknak vannak emlékei emberekről, akik fontosak voltak, akik szerettek, akiket szerettünk, akik ma már nincsenek itt. Hiányukat érezzük, lassan elfogadjuk, megszokjuk, de az a tudat, hogy Isten másik tenyerébe kerültek, könnyíti az elengedést. Hiszen mi itt maradottak is tudjuk, hogy hová mentek, hogy KI várja őket, hogy a fájdalom, kín, szenvedés lehullott róluk, maradt az Isten minden mindenekben. Maradnak az emlékek, és az öröm, hogy ismerhettük őket, hogy tanulhattunk tőlük. A hála, mely minden évfordulókor megerősödik. Hálásak vagyunk Istenünk mindazért, amit tőlük, rajtuk keresztül adtál nekünk.

 És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé... Jel.21,4
       
      


                                                                                              Gergelyné Molnár Lívia

2017. november 6., hétfő

HOGYHA VANNAK EL NEM GYÁSZOLT GYÁSZAID


  
Szeretteinket elengedni, elgyászolni, mély és erős fájdalommal jár.

Düh, harag, közöny a védelmünkre igyekeznek  a nagy fájdalommal szemben.

Fájdalmat megélni csak akkor tudunk, akkor merünk, ha van hozzá elég lelki erőnk. 

Ilyenkor mindig bejelentkezik a halál, a végesség szorongást okozó valósága is. Mit tudunk neki válaszolni?
Ha nincs belső, meggyőződésből fakadó érzésünk arról, hogy a menny és föld össze van kötve, hogy majd az örökkévalóságban örömmel teljes találkozásaink lesznek- legyengít a halál végérvényesnek tűnő rabló hatalma. Utolsó  erőforrásodat is rejtve elszedi a kettőtök kapcsolatát megmásíthatatlanul és fellebbezhetetlenül semmibe taposó halál. .......

Igehirdetés: Megelégszel a vaníliás cukros zacskóval?

   Máté 13. 44  A szántóföldbe rejtett kincs
Megelégszel a vanílliás cukros zacskóval is?

Sok jó érzéssel gondolok vissza arra az időszakra, amikor a gyermekeim egészen kicsik voltak, akár már egy, másfél éves korukra is, amikortól kezdve jellemző volt rájuk, hogy kincseket kerestek. Játszótéren is hosszú időn keresztül vizsgálták a kavicsokat, melyik csillogóbb, melyik lehet a legértékesebb, igazi, páratlan értékű drága kő.
De olyan is volt, hogy a konyha szekrényből nehezen hozzáférve mégis kilopva egy vaníliás cukros zacskót rohant el vele a fiam és ez vált felbecsülhetetlen értékké, ezzel aludt, ezzel ébredt és vinni kellett mindenhová a mar szétmállóban lévő cukros zacskót.


A kincsre való erős vágyakozás a gyermekek belső világában nagyon mélyen ott él és ennek az érzés kötegnek egy kifelé való megjelenése ez a kincskeresés. Mert hát láthatjuk, hogy nem a vaníliás cukor a kincs, hanem csak az a tárgyi felület, ahova ezt a mély vágyát hozzá tudja kapcsolni.
A gyermeki lélek belülről, tudattalanul is mindvégig a fejlődése során kérdezi és monitorozza, hogy van e valódi kincs?
Van e személyére szóló figyelem, törődés, a szükségeiben, félelmeiben támogatás, megnyugtatás, van e indulatai ellenére elveszíthetetlen szeretet, értékes e, szép e, szerethető e ő maga?
És összegyűjti  a ti zsigeri rezdüléseitekből és viselkedéseitekből a választ arra nézve, hogy van e valódi kincs, meghatározó kincs? Van e hűség, van e szeretet van e önátadás?


Hogyan is van ez mivelünk felnőttekkel?


Mi is keresünk és megpróbálunk