Este volt, épp bibliaórát tartottam, amikor a telefon kijelzőjén láttam, hogy hív valaki. Nem tudtam felvenni. Aztán, ahogy befejeztük az imádságot, az éneket, rápillantottam a telefonra, láttam, hogy kaptam egy sms-t egy ismeretlen számról: "Anyu meghalt." olvastam a szöveget. Zsibbadás futott át rajtam. Ez most nekem szól? Az én anyukámról szól? Vagy valaki a fájdalmát így írta meg, hiszen a szám ismeretlen. Beszélgetés következett, búcsúzkodás a bibliaórásoktól.
Bennem az sms lüktetett. Ki írhatta ezt? Miért csak így név nélkül? Az én anyukámról van szó? Még nem telt el egy hét, hogy nála voltunk. Igaz nem volt túl jól, de vele történt volna valami?......
Amikor mindenki elment gyors telefonálásba kezdtem. Felhívtam az ismeretlen számot. Az egyik öcsém szólt a telefonba. Az sms az én anyukámról szólt.... és nekem szólt.... Hallgatás, fájdalmas érzés. Az utolsó találkozás emléke. Csend.
Nehezen lélegzett, amikor utoljára találkoztunk... egyik orvos műtétet sürgetett, a másik azt mondta, hogy nagy a kockázata... Hívni fognak, hogy hogyan döntöttek, ígérte az orvos. Hónapok teltek el az utolsó vizsgálat óta. Az orvos nem hívott, az orvost nem tudtuk elérni sehogy sem. Utólag derült ki, hogy anyu egyszer azt mondta: "Akkor most várjam a halált?" Ő várta, mi nem is tudtuk.
Az utolsó találkozáskor épp az a mondat fogalmazódott meg bennem, hogy mondjam-e, hogy milyen rosszul néz ki, de nem mondtam, hiszen úgyis tudja, és nem tud rajta változtatni. Gyorsan elment. 66 éves volt.
Ez az emberi oldala. De ahogy csend lett, csak az jutott eszembe, ahogy elsős koromban jártuk a kórházakat, mert anyukám nagy beteg volt. Közel egy évet a kórházban töltött. Akkor nem tudtam mi történik vele, csak a híreket hallottuk, hogy a hasonló betegségben szenvedő szobatársak közül kit hívott haza az Úr. De ha épp vetkőzni láttam, a hatalmas műtéti hegek, amik előbukkantak a ruha alól, mindig jelezték, hogy nagy baj volt akkor. Isten megtartotta, feladata volt még itt. Három kicsi gyermek, akiket fel kellett nevelni, férj, gazdaság, szülők. Az emléke lassan megkopott ennek a betegségnek. Csak az évenkénti kontroll juttatta eszünkbe, hogy nem természetes, hogy ő még közöttünk van.
Majd halála előtt úgy 6 évvel, mi épp a negyedik gyermekünket vártuk, amikor őt a szívével műtötték. Akkor is felépült, és visszajött közénk, mert feladata volt. Isten megtartotta. Láthatta szinte valamennyi unokáját. Szerette az Istent, és Isten is szerette őt. Hozzá ment, gyorsan, csendesen. Nem szenvedett sokat, legalábbis nem panaszkodott. Elfogadta az Ő akaratát mindenben. Reménysége volt. Ez a reménység adott erőt nekünk is. Isten adott neki még időt, és nekünk is. Sokszor gondolok arra, hogy már nem tudok tőle semmit sem megkérdezni. Milyen kár, hogy nem ragadtam meg minden pillanatot, hogy elmondhassa, amit tudott. Előttem van, úgy ahogy édesanyja is, ha nem volt sürgős dolga, olvasta a Bibliát. Mindig fontos volt neki Isten szava, az istentiszteletek, a bibliaórák. Aki szerette az Istent, odatalált hozzá. Legyen áldott a mi Urunk azért, hogy még kapott újabb, és újabb időt itt közöttünk......
Sokan elmentek az elmúlt években családunkból. Sokunknak vannak emlékei emberekről, akik fontosak voltak, akik szerettek, akiket szerettünk, akik ma már nincsenek itt. Hiányukat érezzük, lassan elfogadjuk, megszokjuk, de az a tudat, hogy Isten másik tenyerébe kerültek, könnyíti az elengedést. Hiszen mi itt maradottak is tudjuk, hogy hová mentek, hogy KI várja őket, hogy a fájdalom, kín, szenvedés lehullott róluk, maradt az Isten minden mindenekben. Maradnak az emlékek, és az öröm, hogy ismerhettük őket, hogy tanulhattunk tőlük. A hála, mely minden évfordulókor megerősödik. Hálásak vagyunk Istenünk mindazért, amit tőlük, rajtuk keresztül adtál nekünk.
És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé... Jel.21,4
Gergelyné Molnár Lívia
