Jakus Ágnes riportja Szőke Etelkával a lelkészházasságról

Gyakran halljuk: a parókia fala üvegből van. Mit tehet egy lelkészházaspár saját intim szférája megőrzéséért, biztosítva azt is, hogy ne zárkózzon el a gyülekezettől?

A lelkészházasság nagyon szép ajándék, különleges lehetőség arra, hogy egy párkapcsolat minél inkább kiteljesedjék. Hiszen, férj és feleség együtt szolgálhatnak, közösségükben Isten akaratát hozhatják  közel az emberekhez.

Ez a fajta életközösség ugyanakkor nehéz élet tér is, mert ha nem működik a párkapcsolatban a biztonságos kötődés, nincs érzelemgazdag állapot, akkor  már a gyülekezet olyan szolgálati térré változik, ahol nagyon sok szerepet el kell játszani, ebből pedig nagyon sok terhes szituáció származhat mind a gyülekezeti tagokra nézve, mind a párkapcsolatra terhelődve. Ezek a párkapcsolatban is egyre lehúzóbb dinamikákat gerjesztenek.

Nem szükségszerűek ugyanakkor ezek a terhek. Az a jó, ha a pár olyan mértékben nyitja meg a parókiát mások felé, amennyire azt a kapcsolatuk elbírja. Ha tudnak együtt imádkozni, akkor áthívhatnak másokat magukhoz imaközösségbe. Ha nem tudnak, de megnyitják a parókiát a hívek előtt azzal, hogy akár bármelyik este átjöhetnek hozzájuk, akkor átjáró ház lesz az otthonunk, miközben a pár nincs egységben ezzel kapcsolatban, és ez feszültséget okoz közöttük.

Én egyébként egyre inkább azon az állásponton vagyok, hogy jó, ha nem merev a határ a lelkészpár és a gyülekezet között, ugyanakkor fontos, hogy ezt a határt ne külső körülmények szabják meg, ne is elvárások mentén alakítsuk ki, hanem a saját kapcsolatunk minősége alapján.

Manapság sajnos egyre többször hallani arról, hogy különböző életkorú lelkészek elválnak házastársuktól. Milyen vészjelekre érdemes figyelni, hogy lehetne megelőzni a végső kenyértörést?

Közhely, de igaz: egy házasság nem kér enni, viszont éhen tud halni. Vagy, hogy egy másik képpel éljek: a házasság olyan, mint egy autó egy lejtő közepén kézifék nélkül.  Ha nem fektetünk bele energiát, ....
nem nyomjuk azt a gázpedált, akkor elindul lefelé. Ezt, persze, nem biztos, hogy érezzük, mert lassan megy, de amikor már ütközünk, az nagyon fog fájni.

Ebből is látszik: a házasság nem tud stagnálni, még ha mi sokszor ezzel áltatjuk is magunkat. Amikor úgy tűnik, most semleges az életünk, ő is csinálja a maga dolgát, én is az enyémet, az sajnos már lefelé ívelés. A párkapcsolat szent tér, ahol vagy a szeretet erői vagy az életellenes erők kapnak teret.

Ismerek olyan lelkészpárokat,  akik jó kötődési mintát hoznak magukkal a származási családjuktól. Ez számukra ajándék, mert talán így könnyebben el tudják kerülni a krízist. Nekik is vannak nehéz pillanataik, rázós beszélgetéseik, de mindig megtalálják a társukhoz az utat, tudnak érzelmileg kapcsolódni. Akkor is, ha sok a feladat, sok a teher a gyülekezetben.

A határhúzás mindig belülről történik: mindenki maga érzi, mennyit bír. Teljesen természetes, persze, hogy a szolgálat miatt időlegesen háttérbe szorítjuk érzelmi szükségleteinket, de néhány nap múlva, már dübörög a szükség, a vágy, mert szeretnénk a társunkkal minőségi időt tölteni. Ilyenkor már egy mozdulattal mindent félre söprünk és  este mindenképp leülünk beszélgetni és egymásra figyelünk.

Amikor viszont valaki bizonytalanul kötődik, akkor hajlamos elfojtani vágyait, szükségleteit. Így telnek el hetek, hónapok, és ezt jóvá is hagyja, mert úgy van vele: nagyjából elvannak a párjával, nem ég a ház, egyikük sem esik össze a fáradtságtól, hogy a másik felkarolja. Ilyenkor két dolog is fontos jelzés lehet számunkra. Az egyik, hogy mennyire vagyunk érzelmileg nyitottak egymás felé. A másik pedig a házaséletünk, ami tükörként szolgál. Ha a házaséletünk nem kielégítő, nem örömforrás, nem tudunk benne jól együtt lenni, feloldódni vagy csak ritkán tudunk, akár elégedetlenség van valamelyik oldalon, ebben mindig az tükröződik, hogy milyen minőségű a kapcsolatunk.

Mindaz, ami a kötődési térben zajlik  lecsapódhat a szexualitásban. Gondolok arra, ha a férj vagy a feleség részéről nincsenek vágyak, ha nem jó az együttlét, funkciózavarok vannak, vagy ha a felek nem oldottak, mert például az ágyban is teljesítmény orientáltak. Ez is lehet egyfajta kompenzáció: a szexuális aktusba igyekeznek belevetíteni olyan érzéseket, amelyeket a kapcsolatban nem kapnak meg. Ez azonban nem  kielégítő, viszont alkalmas arra, hogy az egyik fél részéről akár túlhajtottá váljon a szexualitás. Míg az egyik félnek erre szüksége van, addig a másik – gyakrabban a nő – kihúzódik, mert nem tudja elviselni, hogy tárgyként kezeljék. A szexuális kötődési térben tehát a házaspár egyikéből üldöző, a másikból menekülő válik. Létrejött az ördögi kör, rögzült ez a rossz intim párbeszéd, majd egy idő után az üldöző is elfárad a sok elutasításban, visszavonul és szépen beáll a nagybetűs csend.

Ez a csend pedig akkor robban, amikor jön valaki, aki megpiszkálja az egyik fél oldaláról ezt az állóvizet, vagy amikor a házaspár egyik tagjából kirobban, hogy már nem tud tovább így élni. Általában a megcsalás is arról szól, hogy így nem lehet tovább élni, csak ezt nem tudják felszínre engedni, szavakba önteni. Azzal jelzik, hogy beborítják a házasságukat „valakivel”, és akkor vagy megjavítják, vagy legyen vége. A házasságtörés tehát gyakran vészkiáltás.

Tovább olvasható az alábbi linkeken:

http://www.parokia.hu/v/a-targyiasult-szexualitastol-az-erzelmi-biztonsagig/

http://www.parokia.hu/v/a-tukor-amit-osszetorsz/