2013. október 20., vasárnap

Szintén az őszinteség szintjéről, őszintén

Mi a lelkész, ha megszűnik a lelkipásztori foglalkozása? Ha többé nem lenne hivatása a gyülekezetének lelkipásztora lenni? Ha többet nem kellene szószékre állnia, prédikálnia, imádkoznia, temetnie, keresztelnie, esketnie…csak egyszerűen gyülekezetbe járni. Mi maradna hitéből a megszokott rutin, környezet, szerepkörök, elvárások nélkül?


Néha jó ebbe is belegondolni és kicsit elgondolkodni azon, hogy vajon a sorrendiség tekintetében: szolgálunk, mert Isten megváltott bennünket vagy azért szolgálunk, mert ez a feladatunk és úgy gondoljuk, valamennyire bele fog számítani megváltásunkba is ez a munka?
Melyik sorrend jellemez minket?


A lelkipásztor feleségének nagy szerepe lehet abban, hogy otthon segítsen megteremteni azt a légkört, ahol lehet őszintének lenni, és nem kell egy bizonyos elvárt viselkedést produkálni. Anániás és Szafira holtan estek össze, mikor kiderült, hogy többet mutattak, mint amik ők valójában voltak. Ilyen komolyan veszi Isten, hogy mennyire vagyunk őszinték hitünkben, szolgálatunkban és mennyire engedjük a környezetünket is – család, gyülekezet – őszintén megélni hitüket és milyen nyomást tapasztalunk (vagy mi generálunk?) a tartalom nélküli külsőségek megvalósítására. 

1 megjegyzés:

  1. Amíg a férjem presbiter és gondnok volt, akkor is ugyanúgy ott voltunk minden gyülekezeti alkalomon, mint most, amikor már ő is lelkész. (felnőtt korban, 4 gyerek mellett kezdte a teológiát). Nem jó, hogy ennyire különválnak a dolgok. Amikor a reflapban volt velünk egy interjú, elmondtuk, hogy elsősorban hívő házaspár vagyunk. A gyülekezet volt az otthonunk az elhívás előtt is. Ha így gondolkodnának a presbiterek, akkor nem lenne különleges az, hogy a lelkészcsalád mindenütt ott van.

    VálaszTörlés