Ennek a kérdésnek mindkét jelentésével küzdhet a lelkészfeleség:
E kérdés utalhat az identitásodra, személyiségedre is, hogy
valójában ki vagy és milyen vagy, mit szeretsz és mit nem, mit találsz szépnek,
mit találsz viccesnek, mi a te stílusod, mik a kedvenc zenéid, színeid, ruháid,
könyveid, művészeti alkotásaid, milyen keresztyén vagy. Mi a hobbid? Mi az, ami kikapcsol? Mi az, amin
a legnagyobbakat röhögsz? Mi az, amit csinálsz és közbe akaratlanul is
mosolyogsz?
Kihívás lehet ezt egy gyülekezeti közösségben, annak élén (kirakatában)
megélni. Vállalni önmagad. Az emberek kíváncsiak, szeretnék tudni milyen vagy,
van, akit már ez megrémít. Viszont sokkal rosszabb és fájdalmasabb az a gyarló
emberi tulajdonság, hogy az emberek „méricskélnek”, hasonlítanak: magukhoz, más
keresztyén nőkhöz, az előző papnéhez és véleményt alakítanak ki rólad. Mindig
mérve vagy, mindig értékelnek, folyamatosan. Ki az, aki ez alatt higgadtan
önmaga tud lenni? Nem végletekben gondolkozni és vagy teljesen bezárkózni vagy
a „megfeleléskényszer oltárán” égni. Érzelmi érettségünk - hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és hogyan reagálunk a kritikára - ezen a területen naponta vizsgázik.
A másik értelmezés a „hogy vagy igazán” kategória. Mi van,
ha tényleg kivagyok, kikészültem. Elegem van a gyülekezetből, a presbiterekből,
a programokból, az egyházlátogatásból, a pletykákból, a széthúzásból, az
elvárásokból, a sütésből, a napok és programok összeolvadásából, a
rendszertelenségből a bizonytalanságból…elmondhatom ezt? Láthatják-e ezt rajtam? Megmutatható,
kimutatható-e a lelki kimerültség ebben a szerepkörben?
Ha beszélnék róla, vajon megértené-e egy mezei hívő, hogy min
megyek én át? Vagy túl nagy a szakadék a parókiai élet és a hétköznapok között,
hogy az együtt érző tekintet mögött fogalmuk sem lenne, min megyek keresztül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése