Idelette de Bure Kálvin János felesége

"Kész volt velem a halálba is menni..."

      

      Milyen őszinte szeretetről tanúskodik az idézett mondat, és talán nem is találnánk ki, hogy Kálvin Jánostól származik, aki ezt feleségéről mondta, annak halála után. Kálvinistaként, reformátusként őrzünk egy képet Kálvin Jánosról (1509-1564), egy szigorú, hosszú szakállú férfit ábrázoló kép van előttünk, amelyről a Genfet megreformáló, erkölcsét szigorú szabályokkal rendbe tevő prédikátor vonásai rajzolódnak ki.

     De ki volt a felesége, és mi mai lelkészfeleségek 500 év távlatából tanulhatunk-e ebből a kapcsolatból valamit? 

Reformáció hónapjában kíváncsi voltam, hogy mit lehet tudni Idelette de Bure-ról (1507-1549), aki 9 évig volt Kálvin Jánosnak, a rendkívüli bölcsességgel, éleslátással megajándékozott lelkésznek felesége, szolgatársa, legjobb "társasága".

        Számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen mély érzések, milyen őszinte szeretet, szerelem kötötte össze őket.

       Már Kálvin János feleségválasztása sem volt mindennapi. Strassbourgi évei alatt Martin Bucer családjánál többször vendégeskedve jó példát látott arra nézve,
hogy mit jelent egy szerető feleség, hogyan gondoskodik a gyermekekről, és milyen társa tud lenni férjének. Addig mondogatták barátai Kálvinnak, hogy meg kellene nősülnie, hogy egyre inkább érettnek látta az időt erre. Ekkor már 30 éves elmúlt. Elindult a keresés, hogy vajon ki lehetne a prédikátor felesége. (Mintha a mai gyülekezeteket látnám, akik egyedülálló lelkészüknek odaadással keresnek férjet, vagy feleséget.) 

Akik szóba jöttek, Kálvin János nem tudta feleségként őket elképzelni. Vagy túl gazdag, vagy túl idős volt, vagy épp franciául nem beszélt. A nagy keresésben Isten segítségét kérve, eszébe jutott az a hajdanán anabaptista, menekült, özvegy, akinek férjét nem olyan rég elvitte a pestis. A prédikátor emlékezett, hogy milyen odaadással gondoskodott férjéről a betegsége idején, és milyen szeretettel nevelte gyermekeit. Őrá, Idelette de Bure-ra esett a választása. Hamarosan összeházasodtak 1540-ben. Ekkor Kálvin János 31 éves volt. 

         Mi lelkészfeleségek ezen az időszakon túl vagyunk már. Valamilyen módon megtaláltuk a férjünket. Sokféle út van mögöttünk. Azt hiszem az imádságos keresés, az Istentől kapott társ lehet igazán jó kiindulópont egy lelkészpár házasságához. Sokszor ad erőt, hogy imádsággal kerestem a társam, és Istentől kaptam. Ha ő adta, akkor értelme van a közös küzdelemnek, és az előre visz. Ha viszont úgy alakult, hogy egy pár lettünk valahogy, akkor nem érzi az ember, hogy érdemes belefektetni energiát, erőt a kapcsolatba, amikor az valahol elakadt.

        Idelette vezette a háztartást, gondozta a kertet, látogatta férjével a betegeket, a foglyokat a börtönben. A hitben is társa tudott lenni Kálvinnak, és a szolgálatban is.

    Lelkészfeleségeknek ez nagy feladat. A hátteret biztosítani a szolgálathoz, helyt állni családanyaként, és hitben is támogatni férjünket. Amikor ezek sikerülnek, én mindig Isten közelségét élem át. Ha távol vagyok az Úrtól, akkor mindig valami csorbát szenved. Jó megtapasztalni, hogy férjünkkel testvérek, szolgatársak, feleségek vagyunk egy személyben, és amikor az "egyik elesik, a másik felsegíti társát". Csak Istennel mehet ez. 

        Kálvinnak és feleségének a közös élete próbatételeknek volt kitéve. Idelettenek előző házasságából volt két gyermeke, de közös gyermekeik (3) meghaltak. A koraszülés, illetve a betegségek, feleségét nagyon legyengítették, és a beteges prédikátor lett felesége ápolója. Az asszony  nem tudott már az utolsó években gondoskodni a  sokféle bajjal küzdő férjéről. Kálvin felesége halálos ágya mellett volt, és ígéretet tett, hogy Idelette gyermekeiről gondoskodni fog, és lelki támasza volt a betegsége idején.

        Bárcsak ilyen segítségei lehetnénk egymásnak mi lelkészfeleségek és lelkészek! Szomorúan látom, ha keresztyének is panaszkodva, nem szolgálatnak, hanem nyűgnek érzik társuk ápolását, segítését, annak betegségében, vagy nehézségeiben. Pedig betegként olyan nagy ajándék, ha gondoskodni az gondoskodik rólunk, akit szeretünk, és olyan nagy biztatás a társunk jelenléte életünk nehéz pillanatainál....

De ez a kapcsolat a hétköznapjainkban formálódik, amikor tudunk beszélgetni fontos dolgokról, amikor csak úgy beszélgetünk, mert a másik fontos, amikor tudunk nevetni, amikor örömmel vagyunk együtt, akkor is, ha sok a szolgálat, feladat. Amikor fontos, hogy jusson idő egymásra is.  

       „Nem csak arra volt elszánt, hogy megossza velem a hátratételt és a szegénységet, hanem kész volt velem a halálba is menni. Ezután ha nem erőnek erejével uralkodom magamon, nem tudtam volna ezt a veszteséget elviselni”- írta Kálvin feleségéről. Felesége 1549-ben, 9 év házasság után meghalt. Azt mondta róla, hogy nagy hatással volt életére.

         Mit vállaltunk, amikor lelkészcsaláddá lettünk? Bizonyára pontosan nem tudhattuk. Sok nehézség, öröm adódik ezekben a szolgálatokban, küzdelmekben, a közös életünkben. Ebben a közösségben tanít bennünket a mi Urunk. Néha alázatra, néha szeretetre, néha reménységre, néha bizalomra, néha kitartásra. Sokféle tapasztalaton visz bennünket keresztül. Vannak ebben jók, és vannak nehezek, ahogy Kálvin és felesége életében is láthattuk. De az Urunk, aki adta a családunkat, helyünket, nem hagy el a nehézségekben sem...

                                                                                                                            Gergelyné Molnár Lívia