Kedves Lelkészfeleségek, kedves Olvasóink!
Szeretettel köszöntjük blogunkon Fodorné Ablonczy Margitot, egyházunkban ismert nevén Mitkát, aki egy sok gyermekes lelkészcsaládban nőtt fel és maga is lelkész lett. Hivatásában, szolgálatában kiemelt szerepet kap a családok szeretete és segítése.
Fogadjátok nyitott szívvel gondolatait a HATÁRAINK GYÜLEKEZETÜNK ÉS CSALÁDUNK KÖZÖTT témakörünkben!
Érdeklődve várjuk meglátásaitokat, hozzászólásaitokat!
Lelkipásztorként végeztem 1984-ben Budapesten, majd több kisebb-nagyobb gyülekezetben való szolgálat után Kecskemétre kerültem ifjúsági lelkésznek. Ezzel párhuzamosan kezdtem tanítani a Kecskeméti Református Gimnáziumban, mint vallástanár. Pedagógus diplomám megszerzése kapcsán (1994) egyre inkább azt láttam, hogy a diákjaim nevelése igényli a családoknak való segítségnyújtást is. Így a harmadik diploma már a családterápiáról szólt (2004). Szolgálatomban így összekapcsolódott a gyülekezet-iskola- család hármas szövetsége. Jelenleg doktori képzésben veszek részt, témám a CSALÁDGONDOZÁS A GYÜLEKEZETBEN.
A PARÓKIA HATÁRAI
Világéletemben parókián éltem.
S erre csak akkor döbbentem rá, amikor már nem.
Nem vagyok lelkészfeleség, csak édesanyámat láttam ebben a helyzetben. Lelkészgyerekként éltem meg ezt a HATÁRHELYZETET. Majd önálló lelkészként, lelkésznőként.
Hozzá kell tennem, hogy gyerekként én a 60-as, 70-es években éltem parókián, ahol a külső világ ellenséges volt. Ahol a lelkészgyereket csúfolták, ahol mindenáron ki akartak kezdeni bennünket, hogy mi valami rosszban sántikálunk, mert annyian jönnek hozzánk, s mert az ajtó mindig nyitva állt.
Persze átéltem ennek zártságát is. Amikor azért nem volt szabad valamit tenni, vagy – tizenévesként – piros nadrágban, vagy miniszoknyában flangálni, mert mi parókián élünk. Persze attól, hogy féltettek bennünket, még megtettük…
„A parókia fala üvegből van.” Ezt a mondást már a teológián hallottam, de ott is zárt közösségben éltünk a kollégiumban. Majd lekerültem egy kis faluba, ahol ez a mondás azt jelentette, hogy a parókáira érkező minden vendégről azonnal értesült a falu népe. Néhány perccel a parkoló autó ajtócsapódása után meg is jelent a gondnokasszony, hogy megkérdezze: mit hozhat a vendégnek…
Akkor az egyedüllét már sokkal nehezebb volt a parókián, mint családban. A főtéren általában középületek vannak: tanácsháza, iskola, templom, parókia. És az elmaradhatatlan kocsma. Esténként sokszor eszembe jutott, hogy kinek is kiáltanék, ha kellene kiáltanom? Ki hallana ott engem? Hála Istennek, sohasem volt rá szükség. A falu vigyázott lelkészére.
Bár kíváncsi is volt rá. A posta is a főtéren állt, s a postás napja levélhordással telt. Nem sok levél jött egy faluba. A lelkésznek nyilván több. Ezért gyakran járt be. S megtanultam, hogy hozzám reggel jön. S estére már mindenki tudja a faluban, kitől kaptam levelet. S meg kellett tanuljam, mit mondok el neki mindezekről. Azután én magam is „használtam” a hírforrást, olyat meséltem neki, amiről kifejezetten szerettem volna, hogy tudja meg a falu…
Egy nagyobb gyülekezetbe kerülve egészen más volt a parókia – mert több lelkész élt együtt. Zárt közösségben, de az ajtó itt is mindig nyitva állt. Jöttek is, ki beszélgetni, ki tanácsot kérni, ki csak azért, mert erre járt. S nálam is egyre gyakrabban szólt a csengő. Reggel is, este is, sőt szenteste is. Mindig. Bármikor. S ha nem a kapucsengő, akkor a telefon. Akkor derült ki, hogy az egyik kapcsoló mire való az ajtó mellett: a csengőt ki lehetett kapcsolni! Igen, ez is a parókia valósága – az eltűnt magánszférát valahogy visszacsenni. A lelkész ember-voltát valahogy megőrizni. Mert a parókiát az emberek „közprédának” használják – mindenki azt viheti be, amit akar, azt követelheti, amiről azt gondolja, hogy neki jár. S hogy közben az ott lakó mit gondol erről? Neki hova lehet bármit elvinni? Neki hol jár valami?
Ezek jelentőségét csak az tudja, aki élt már parókián.
És az üvegház sajátos embert „növeszt”. Aki szeretne megfelelni, s meg is tanulja: ezt hogyan kell. De megtanulja azt is, hogyan rejtse el, amit nem akar, hogy lássanak. Megtanulja, hogy mikor és hogyan menjen el. Emlékszem egyszer felsóhajtottam: „Úr Jézus, megértelek. Nem volt könnyű úgy élni, hogy magaddal tápláltad az embereket. De Te csak 3 évig csináltad. Én már így élek 17 éve!”
Azután sok év múlva el kellett költöznünk a parókiáról. Egy kertes házba, egy átlagos városi utcába. S akkor értettem meg, hogy milyen védelmet jelentett a parókia magasságában a „mások elvárása”. Mert valóban, mint angyalok őrizték a várat, ahol védetten otthagyhatták gyermekeiket – míg ők elmentek bevásárolni. Sosem hallottam korábban átokszót, káromkodást. Nem kellett végigszenvednem az éjszakát italozó, hangoskodó szomszédokkal. Nem voltam soha annyira kiszolgáltatott, hogy bármikor bárki rám törhet. Bejöhet tolvaj, bárki rossz szándékú ember.
Akkor értettem meg azt, hogy az üvegfal átlátható – de meg is véd, mert fal. Itt, a város átlagutcájában nincs semmiféle üvegfal. A kerítésen átlátnak és át is másznak. A határokat nem húzzák meg elvárások. Mindenki maga van. Mindenki magának áll, vagy bukik, nem szólunk bele egymás életébe. Nincs elvárás, de nincs védelem sem. Itt kezdtük el zárni a kaput, az ajtót.
Igen, parókián élni azt jelenti, hogy az emberek „használnak”. Eszközzé leszel – szükségeik szerint. De meg is őriznek maguknak. Mert saját jó érdekük is ezt kívánja.
Lelkészgyerekként majd lelkésznőként meg kellett tanulnom a külső és belső határokat felépíteni. Mert a határokra szükség van. S a külső határok nem elegek. Magadnak kell tudnod: mit mutatsz meg magadból az üvegfalon át. S nem baj, ha néha sírsz, ha olykor fáradt vagy, ha vállalod, hogy nem vagy tökéletes. Mert ez mutatja meg élő voltodat a többieknek. S azt is, hogy ők is lehetnek ilyenek.
Keskeny a határ az őszinteség és kiszolgáltatottság között. Keskeny a határ a tökéletesség elvárása és a képmutatás között. Keskeny a határ az életszerűség és a szolgálat között. Tudatosan lehet csak így élni. Nagy-nagy figyelemmel.
Így lett igaz a páli mondat: „Ha embereknek akarnék tetszeni, Isten szolgája nem volnék.” Gal 1,10
Számomra ez lett a határ. S ez a szabadságom lehetősége is.
Fodorné Ablonczy Margit
lelkész-családterapeuta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése