LÓCI ÓRIÁS LETT!

„ Nem bírtam vele tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

S végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s a óriásból

negyedórára törpe lett.

(mi lenne gondoltam ha mindig

lent volnál ahol a gyerek?) „

A gyermek Isten ajándéka, ehhez nem fér kétség, ahhoz viszont már igen, hogy mi mit kezdünk ezzel az ajándékkal. Egy kisbaba érkezése igencsak nagy feladat egy házaspár életébe. Emlékszem, mikor az első gyermekünk megszületett és hazavittük, mindig meglepődtem, amikor a kis bölcsőjére pillantottam, és ott láttam őt, egy kis embert akit ajándékba kaptunk, akit ránk bízott a jó Isten. A csecsemős, síros, fárasztó hetek lassan teltek. Azt gondoltam, talán sose érnek majd véget. Sokat sírtam a fáradtságtól és talán attól a tudattól is, hogy sok mindent rosszul csinálok. Lelkiismeret furdalás, fáradtság, depresszió és hasonló életérzések gyötörtek.

Azt gondolom, ezt az időszakot nem felejtem el soha, mint ahogy azt sem, hogy a pár hónapos kisfiúnkkal mentünk a templomba. Megálltunk a hátsó soroknál, hogy a kicsi ne „zavarja” az Istentiszteletet, és összekulcsolva a kezem imádkoztam: „Uram! Kérlek segíts, hogy jól csináljam!”

Igen, a lelkészgyermek már mózeskosártól kezdve része az Istentiszteletnek és része a gyülekezeti életnek.
Azt szívja magába már fiatal korától kezdve, hogy ő ezzel közösséggel együtt létezik. Mivel az én gyermekkoromból ez kimaradt, ezért sokszor aggodalommal töltött el, hogyan kell egy kisgyermeknek, főként a lelkész gyermekének viselkedni? Bevallom, hosszú időbe telt, amíg rájöttem, nem az számít ő hogyan viselkedik, hanem az, hogy mi, a szülei hogyan viselkedünk. A jó nevelést, az illedelmességet, az udvariasságot, a szeretetkapcsolatot otthonról kapják. Tehát nagy valószínűséggel a templomban is úgy fognak viselkedni és olyan példát mutatnak, amilyet tőlünk látnak. Örök igazság: példával nevelünk igazán!

A lelkészgyermek próbál mindig úgy viselkedni, ahogy azt illik, hiszen azt tanulta egész babakocsis kora óta, de persze előfordul (természetes módon), hogy koránál fogva nem úgy válaszol, vagy nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárják tőle. Akkor jönnek, vagy jöhetnek a megjegyzések, amelyek neki is, és nekünk, szülőknek is fájdalmasak lehetnek. Mára sikerült megtanulnom kezelni ezeket a helyzeteket. A szeretet és annak megélése ezeknél sokkal fontosabb dolgok. Már nem magyarázkodom, nem teszem helyére a gyermeket, hanem mosolygok, és azt mondom: ő is gyermek, akinek még tanulni kell. Neki is, nekünk is tanulni kell leginkább a szeretet gyakorlását. Tulajdonképpen az egész életünk a krisztusi szeretet tanulásának folyamata, amely soha sem érhet véget.

Figyeljünk egymásra, erősítsük meg a másik személyét, emberi értékeit tiszteljük, ismerjük el, akceptáljuk, akkor is, ha adott dologban nem értünk vele egyet. A mi fiunk mára egy kamaszodó, visszabeszélő, flegmáskodó fiatallá érett, akiben állandó feszültséget kelt a „lelkészgyermek” státusz. Nem könnyű időszak ez (sem), de hogy a szeretet mégis képes megoldást jelenteni az ő életében, mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenet, amely a napokban történt apa és fia között. Éppen egy családi születésnapi ünnepségről tartottunk hazafelé, amikor apa és fia összeszólalkoztak az úton. Az apa először kedvesen, szelíden, majd kicsit erélyesebben arra próbálta rávenni a fiát, hogy jó lenne, ha a kötelező olvasmánnyal tempósabban haladna, és a feladott angol feladatokhoz is hozzá látna, mert nemsokára véget ér a vakáció és kezdődik az iskola. Szó szót követett, a feszültség egyre nőtt, mire a gyermek végül azt vágta az apja fejéhez: „...majd szólók a főgondnok úrnak, hogy váltson le téged, és engem tegyen a helyedre!” – Kamaszos, pimasz beszólás, de mégis benne van a gyülekezet szeretete, hiszen ő itt van otthon.

Pintér Brigitta

U.i.: Azóta kipipálva a kötelező olvasmány és az angol is nemsokára kész…:-)