2013. november 6., szerda

Start!


Egy férfi, valamikor, kb. 17-18 éves korában úgy dönt, esetleg elhívást érez vagy kap vagy úgy érzi, hogy kap arra, hogy lelkipásztor legyen. Javarészt az megy teológiára, aki gyülekezeti lelkipásztor is szeretne lenni és aki ezt a pályát választja, az "A" terv szerint élete végéig szóló szolgálatot választ.

Mindeközben valamikor feleséget is keres és választ, hozzáillőt. Olyat, akivel ez a nem-8-5-ig-állás, hanem a hálószobánkba-is-bármikor-bejönnek szolgálat működne.

Nyilván vannak különbségek, ha valaki ebbe nőként 19 évesen "száll be" vagy kicsit később, amikor szélesebb látókörrel rendelkezve dönt és mond igent férjének és a mindenkori gyülekezetnek: lelkészfeleség lesz.

Milyen fajta felkészülés előzi meg ezt a döntést?
Mennyire készültünk tudatosan erre a szerepkörre?
Sikerült-e felkészülnünk?
Meg tudunk-e osztani nagyobb jelentőségű "erre aztán igazán nem készítettek fel" pillanatokat a saját életünkből?
Mit javasolnánk a következő nemzedéknek?
Talán ez a blog és a tréning alkalmak szolgálhatnak egyfajta felkészítő eszközként is azoknak, akik komolyan gondolkoznak azon, hogy egy lelkészhez menjenek hozzá?

A kép Thatcher-ről: született vezető volt. Nem mindenki az. Viszont minden lelkészfeleség vezető! Vagy nem?

5 megjegyzés:

  1. Lehet, hogy kimaradt ebből a bejegyzésből egy fontos "dolog". Isten. Ez a "tényező" valóban más megvilágításba helyezi ezeket a kérdéseket...

    VálaszTörlés
  2. hú de örülök, hogy találtam ezt a blogot! :) nagyon érdekel a téma a jövőre nézve ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Sok-sok szeretettel köszöntünk. Kérünk hagyj egy becenevet, hogy be tudjunk azonosítani. Ha pedig kedved tartja, oszd meg velünk, miért érdekel ez a téma és esetleg, hogy hogyan készülsz rá - ha van kedved beszélgetni erről!

      Törlés
  3. Szomorù,hogy sokszor kell kuncsorogni a parókia elôtt,mert a lelkészfeleségnek nincs most kedve kinyitni annak aparókiànak az ajtajàt ami nem is az övé.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánat, hogy írni merészkedem, de a véleményem a következő: Már a fenti mondat is bántó... kuncsorogni a parókia előtt bebocsátásért, ami nem is az övé... A parókia a lelkészcsalád lakóhelye, otthona, ahol a lelkész a családi életét éli szeretteivel együtt. Szerintem tévedésben vannak azok a kedves gyülekezeti tagok, akik ezt másként gondolják! A mondat ugyanis itt be is kell, hogy fejeződjön, a parókia nem több a lelkész és családja otthonánál...
      Miért vár el bebocsátást valaki, ha nem volt megbeszélve a jövetele, miért kellene egy lelkészfeleségnek mindenkit beengednie az otthonába, (ami nem az ő tulajdona egyébként -ez igaz). Ön válogatás nélkül mindenkinek kinyitja az ajtaját? Nincs olyan, hogy nem tud valakinek ajtót nyitni? Vagy ha a gyülekezet parókiát biztosít, akkor oda szabad bejárásának kell lennie mindenkinek? Én ezt nem hiszem! Tudom: Jézus mindenkivel szóba állt, magához engedte azokat, akik segítségre szorultak, tanított, betegeket gyógyított, lelki feloldozást, tanácsot adott, stb. Alkalmas és alkalmatlan időben is készséges volt, stb Tehát erre legyen kész a lelkészcsalád minden pillanatban-gondolom ez az elvárás...
      Ne feledkezzünk azonban meg arról a nagyon lényeges mozzanatról sem, hogy volt olyan, amikor azonban Jézus is ELVONULT. Mindenkit elküldött maga mellől, vagy éppen mindenkit otthagyott, hogy most Ő tegye, ami neki fontos. Így indította útra kelni tanítványait amikor viharba kerültek a tengeren.Tudta, hogy baj lesz, de szüksége volt elvonulásra, egyedül maradásra! A történet szerint kényszerítette tanítványait, hogy menjenek...Azért tette, hogy közösségben legyen az Atyával imádságban, megpihenjen, elcsendesedjen, feltöltekezzék.
      A lelkipásztor és a felesége nem Jézus Krisztus! Földi, esendő, olykor megpihenésre, elcsendesedésre, családi közösségre vágyó ember, hogy amikor viszont megpihent, feltöltődött, akkor kinyithassa az ajtaját a gyülekezeti tagok előtt, felvehesse mások terhét...Vagyis végezhesse a szolgálatot! Sajnos a lelkipásztor és a papné ereje is elfogy olykor, és ahogyan minden ember visszavonul az otthonába, családjába pihenni, feltöltődni, úgy a lelkészcsalád igénye is ugyanez! Sajnos nem tud másként működni e világban a dolog. Dolgozunk, elfáradunk, megpihenünk feltöltekezünk, s azután kezdjük előlről. Lelkészek, gyülekezeti tagok, hívő emberek és hitetlenek egyaránt. Így vagyunk teremtve, ez az élet Isten által adott rendje. Tudom, nem kellemes azzal szembesülni, hogy szükségem volna valamire, megkeresem a lelkészt, és nem jutok be. De a lelkészné nem a lelkész! Sok esetben nem is az a hivatása, ami a férjéé. Teljesen más a feladata, munkája, beosztása. Ha a férje, aki segíteni tudna épp nincs otthon, miért is kellene beengednie az érkezőt?! Másrészt, ha munkája után hazatér, őt is várja a házimunka, a gyermeknevelés, és mindaz, ami a gyülekezeti tagot várja saját otthonában.
      Kérem, ne támasszunk olyan elvárásokat senki felé, ami teljesen irreális!
      Kicsit legyünk a szolgálatban állók felé több türelemmel, megértéssel!
      Esetleg jelezzük érkezésünket, és beszéljük meg hogy mikor alkalmas a találkozás. Ha pedig éppen nem, akkor várjuk ki azt az időpontot, amit egyébként a legnagyobb jóindulattal kínál fel a lelkész a velünk való találkozásra.
      Tisztelettel és jó szándékkal: egy szolgálatban álló férfiember

      Törlés