A szimpátia átka

      Mindamellett, hogy természetesen a gyülekezeti szolgálatban nem lehetünk személyválogatók, mert Isten sem az, azért valljuk be őszintén, emberien: vannak gyülekezeti tagok, akik szimpatikusak és vannak, akiktől futkos a víz a hátunkon. Persze a kettő között is vannak bőven,

akik felé nem érzünk sem különös „vonzalmat”, de nem vagyunk rosszul jelenlétükben sem. Ez, hogy így érezzünk, szerintem teljesen természetes. Mindenkinek meg van a maga háttere, hozzuk a sztereotípiákat és jogos és jogtalan előítéleteinket és általánosságban véve, ízlésünket, személyiségünket. Így, a gyülekezet élén találkozva emberekkel, vannak, akikkel szívesen beszélgetünk, töltünk időt és vállalunk szolgálatot és vannak, akikkel érezzük, ez valami miatt nem menne. Fennállhat, hogy a szimpátia vagy anti-szimpátia kölcsönös, de lehet kevert eset is, amikor a számunkra kedvesek semlegesek vagy éppen kerülnek és a nehezen elviselhetőek pedig le nem szállnak rólunk.

Pedagógusként nagyon sok hasonló helyzetben vehetek részt – érzelmileg. Megélem azt, hogy egy osztályban olyan embereket kell tanítanom, akik taszítanak: kinézetük, beszédük, személyiségük, minden. És persze ott vannak azok, akikkel öröm foglalkozni, mert valami olyan szépet látok bennük. 

Kicsit nézzük meg, mi is ennek a háttere: hát nem más, mint az én félelmeim és vágyaim kivetítése. Sokszor, mikor anti-szimpatikus emberrel találkozom, egy kicsit elgondolkozom, hogy miért is érzem én ezt a taszítást belülről, és rájövök: ja, mert én is azzal harcolok, hogy ne legyek ilyen kövér vagy ne beszéljek így vagy ne nézzek így ki vagy ne viselkedjek így – és itt van ez az ember, a félelmeim kombinációit megvalósítja, megéli és egyszerre csak a magamban felmerülő rossz dolgokra az ellenséges reakciókat csípőből efelé az ember felé szeretném érvényesíteni: nem szeretnélek az életemben.

Ugyanígy igaz ez a szimpátiára is, mikor egy vonzó emberrel találkozom, a céljaimat, vágyaimat, az értékrendemet (külső megjelenésre és belső értékekre is értendő) látom megvalósulni, ezért tudok vele azonosulni és ezt érzem: akarlak az életemben.

Miért is fontos erről beszélni? Ahogy az elején mondtuk, Isten mindenkit elfogad. Az ő „osztálytermébe” mindenki beléphet és ugyanolyan szeretetet, odafigyelést és kedvességet kell kapnia. Sokszor vagytok ennek a szeretetnek az agyagedénye lelkészfeleségként, legyetek ennek tudatában, amikor ilyen érzésekkel találkoztok.

Várom meglátásaitokat:

Ábel