2013. november 8., péntek

A parókia sziget

Egy bizonyos burok vesz körül bennünket a parókián. Ez lazulhat, ha nem (csak) ez a munkahelyünk vagy ha gyermekeinken keresztül kicsit jobban bekapcsolódunk a körülvevő társadalom életébe.




Meggyőződésem viszont, hogy a parokiális szolgálat és életmód eléggé elválaszt a normális hívő hétköznapoktól. Maga a tény, hogy jóformán egy második templom a parókia - a templomtól távol eső lelkészlakások esete ilyen szempontból másabb, előnyösebb - akaratlanul is asszociációkat ébreszt az emberekben. Valahogy úgy gondoljuk, hogy a templom mellett egy parókián élni bizonyos viselkedési formákat vonz maga után: milyen ruhában kertészkedünk, milyen hangosan szól a rádió, meddig éghet a villany bizonyos helységekben, stb., stb.

És már kész is a burok. Vannak közöttünk olyan lelkészfeleségek, akik már lelkészgyerekként bele születtek és most tovább élnek ebben. Tulajdonképpen eddig csak parókián éltek. De legyen szó bármilyen hosszú időtartamról, a tendencia elkerülhetetlen: kolostori-burok gondolkodás. 

Milyen ez a burok?
Milyen hatással van ránk, hogy tudjuk, figyelnek minket?
Milyen hatással van ránk, hogy nekünk egy parókián (2. templom) kell keresztyénként élnünk?
Tartható-e a kapcsolat a nem klerikális keresztyén élettel?
Mi menjünk ki többet vagy a többieket hívjuk be gyakrabban?
Vagy nem is olyan nagy probléma ez a burok-dolog? Természetes velejáró, amit el kell/lehet fogadni?


9 megjegyzés:

  1. ebbe valószínűleg bele lehet őrülni...félelmetesen hangzik, az h állandóan figyelnek, de tényleg így van

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos igen, volt már erre is tragikus példa. Mindenesetre azért van Remény!

      Kérünk írj becenevet, hogy megszólíthassunk! Köszönjük!

      Törlés
  2. "meddig éghet a villany bizonyos helységekben" ?? hát ez meg mit jelent?
    hát ez: "Tartható-e a kapcsolat a nem klerikális keresztyén élettel?" ?

    ezekhez lehetne kérni egy pár szóval bővebb magyarázatot, jelentést?
    előre is köszönet

    VálaszTörlés
  3. Szia! Kérünk, írj becenevet, hogy megszólíthassunk, köszi!

    Meddig éghet a villany: van olyan parókia, ahol jól látszik mondjuk a nappalinak, dolgozónak, esetleg hálószobának az ablaka az utcáról. Főleg egy kisebb településen azt is szájára veheti a nép, hogy pl. sokáig készül a lelkész - túl hajtja magát, vagy a konyhában: sokáig süt-főz a papné, máskor nincs ideje, vagy egyéb gondolatok a többi helységhez kötve is...

    Tartható-e a kapcsolat...: itt a teljes időben szolgáló keresztyének és a nem parókián élő, világi foglalkozással rendelkező keresztyének kapcsolatáról van szó - sokszor elég nagyok a különbségek, pusztán azért, mert a parókiális szolgálatok elszigetelhetnek a "valós hétköznapoktól", évtizedek múltán elég nehéz lehet a másik oldalt is megérteni, milyen lehet csak gyülekezetbe járó/szolgáló/önkénteskedő mezei keresztyénnek lenni.

    Eleve korán kezdődik a lelkészi szolgálat. Vannak országok, ahol a teológiára csak már másik diplomával és 3-4-5 év világi munkatapasztalattal lehet jelentkezni 30 fele. Huszonpár évesen belecsöppenni ebbe és utána megállás nélkül benne élni, talán nem annyira ideális. 10-15 évente lehetne szünetet tartani, kitekinteni... persze ez távol áll a realitástól...

    VálaszTörlés
  4. Azt hiszem, talán a gyülekezeti tagokat is érdemes volna arra tanítani, hogy hogyan viszonyuljanak a lelkészcsaládhoz, ami egészséges családi életet eredményez, és nem keseríti meg úgy a szolgálatban állók családi életét, hogy elviselhetetlen terheket raknak lelkészek és házastársaik nyakába. Talán sok házasság megromlását lehetne megelőzni, ha a gyülekezetek tagjai tudomásul vennék: A parókián nem kis Jézus Krisztusok laknak, hanem hozzájuk hasonló EMBEREK! Emberi érzésekkel, igényekkel, teremtettségből fakadó tulajdonságokkal!
    A lelkészcsalád a parókián van otthon! Hagyják , hogy otthon lehessenek! Otthon érezhessék magukat! Hadd lehessen a parókia is igazi otthona az ott lakóknak!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tanítani kell a gyülekezetet! - ezt sokat hallottuk jó tanácsként a teológián.
      Nekem azonban maradt egy hiányérzetem ezzel kapcsolatban: ki tanítsa a gyülekezetet? Hitbeli tanítást adhat, sőt adjon - hiszen azért van ott - a gyülekezet lelkésze.
      De nem látom magam előtt a szituációt, hogy a tiszteletesúr felnyargal a szószékre, és közli, hogy mától tessék minket békén hagyni, de legalábbis engedtessék meg, hogy "normális" családi életet élhessünk, mert mi is emberek vagyunk.
      Ha vendéget hív a lelkész - mármint vendég igehirdetőt, előadót egy csendesnapra, stb. - akkor meg ráfogják, hogy a maga szája íze szerint választ "szócsövet" magának. Mert akik azt lesik, hogy hol meddig ég a villany, azokban nem lesz jobb-indulat ebben a kérdésben sem.
      Szóval a kérdésem: ki tanítsa a gyülekezetet?

      Törlés
    2. Kedves Ágnes!

      Köszönjük, hogy írtál és abszolút jogos a kérdés.

      Az én véleményem az, hogy ha nem is a vasárnap délelőtti prédikációban, de rétegalkalmakon, presbiterin fontos lenne erről beszélni: egészséges határok a lelkészcsalád gyülekezeti szolgálatát illetően. Szerintem hagyjuk a Bibliát tanítani ebben a témában is. A presbiteri bibliaórán felhozni ezt pedig segít a gyülekezeti vezetők, szolgálók körében kicsit megismertetni ennek a szolgálatnak a kényes, törékeny részleteit. Ők aztán ezeket terjeszthetik is a gyülekezetben: "ekkor ne hívd fel a tiszteletest", "ilyenkor nem szereti a tiszteletes asszony, ha zavarják". És ha jön a kérdés, hogy miért, akkor lehet igei magyarázatot adni, hogy ez így jó és egészséges, Isten szerint kedves sorrend. Persze a rossz indulatot ez sem oltja ki, viszont a mezei gyülekezeti tagnak segít alkalmazkodni, együttműködni és a káros hiedelmeket (a lelkészházaspárnak mindig, mindenre van ideje, ereje, mosolyogva ül az ágy szélén és várja, hogy valaki a problémáival besöngessen hozzá este 9:30-kor...) eloszlatni.

      Fontos, hogy elinduljon az őszinte párbeszéd a gyülekezeti szolgálók és teljes idejű szolgálók között, mert hatalmas űr tátong a kettő között...

      Ábel

      Törlés
  5. Egy lelkész-házaspárral találkoztam nyugdíjba vonulásuk után egy fél évvel. Kérdeztem a feleségtől, milyen a nyugdíjas élet, a válasza ennyi volt: "Fantasztikus! Úgy osztjuk be az időnket, ahogy akarjuk, és kikerültünk a kritikus szempárok kereszttüzéből." De azért az egész előadás alatt egy harmonikus-szerelmes pár látszatát keltették, ahogy végig szorongatták egymás kezét a kulturális előadás alatt. Pedig 70 körül, 40-50 év házasság után, ugyanabban a kitekert kéztartásban másfél órán át annyira nem lehetett ez belülről fakadó... Úgy látszik, a kritikus szempárok kereszttüze a nyugdíjba vonulással se szűnik meg.

    VálaszTörlés