Egy felnőtt nő, aki sokgyermekes lelkészcsaládban nőtt fel
krízisbe lévén visszagondolva saját családi élményeire emígyen fogalmazott:
"Apámról azt tudom elmondani, hogy ő volt a tiszteletes úr. Nekem nem volt apukám.
Anyám pedig lényegében a lelkészfeleség volt. Ránk mindent megcsinált, példamutatóan
vitte a házi dolgokat is, és a gyülekezeti szolgálatokat. De azt nem kérdezte
meg egyetlen alkalommal sem amikor fontos lett volna: Kicsim, ma olyan
szomorkás vagy, mi a baj?"
Kép: parókia.hu
Ez egészen biztos, hogy nem teljesen így volt, csak sok kellemetlen élmény társulhatott a gyerekkorhoz, s ezek az emlékek, mint a horgásznál a hal, jól megnőttek. Az én anyukám pedagógus volt, hasonló emlékeim maradtak, egyszerűen azért, mert
VálaszTörléshatártalan szeretet-igényemet anyu nem érzékelte.
Igazából nem az a lényeg, mi történt VALÓJÁBAN, hanem az, mit élt át maga a gyermek. Nem hivatásfüggő, hogy ki mennyire gondos a gyerekének a lelki fejlődése, érzelmi élete ügyében. Sokkal inkább függ a mintától, amit a szülő a saját szüleitől látott, illetve a lelki beállítódástól. Egy óvodás szomorú tud lenni egy játék elveszítésétől, egy pajtás nemtörődömségétől... Csak az a szülő tudja ezt igazi problémának látni, aki kellően empatikus, és át tudja érezni a gyerek világának másságát. Mi egy elveszített játék fájdalma egy gyászoló gyülekezeti tag fájdalmához képest?! - Ez a valóság, de a gyerek szubjektív szűrőjén keresztül ez a szülő érzéketlensége.
VálaszTörlés