Hamarosan konfirmáció lesz a gyülekezetünkben, éppúgy mint máshol is. Készülnek a gyerekek egy ideje, beszélgetések, kérdések, számolgatjuk az időt, amikor néhány heti konfirmáció előkészítő után nekem is leesett, hogy tulajdonképpen szülőként is érintettek vagyunk. A rokonságot (testvéreinket) nem is értesítettük erről az eseményről. Majd amikor megtörtént mindez azon gondolkodtam, hogy vajon mit kellene még tenni. Hogyan kellene méltóképp lelkileg, testileg, külsőleg, belsőleg készülni.
Azután az elmúlt hetekben több temetés is volt. Fiatalabbak voltak az elhunytak, és volt némi tétovaság a hozzátartozók részéről, hogy tulajdonképpen mit kellene tenni, hogyan kellene felkészülni a temetésre, a gyászra.
Az utcán elhaladnak fiatalok inkább nem köszönnek, mert fogalmuk sincs mit mondjanak, áldás békességgel köszönjenek, jó napottal, vagy sziával üdvözöljenek?
A dilemmákat folytathatnám......
Mostanság sokszor gondolkodom azon, hogy mennyire elvesztek társadalmunkban az igazodási pontjaink. Voltak szokások, hagyományok, amelyek arra segítettek, hogy az ünnepre, a nagyobb eseményekre, életválságok feldolgozására felkészüljünk, és egymást támogatva abból megerősödve kikerülhessünk.
Mostanság sokszor gondolkodom azon, hogy mennyire elvesztek társadalmunkban az igazodási pontjaink. Voltak szokások, hagyományok, amelyek arra segítettek, hogy az ünnepre, a nagyobb eseményekre, életválságok feldolgozására felkészüljünk, és egymást támogatva abból megerősödve kikerülhessünk.
Mire gondolok?
Ha a temetést hoztam fel példának, most hadd hozzam elő a régi szokásokat. Ha valaki meghalt a családban, az szinte minden esetben otthon lett felravatalozva. Mire az ember a szülei temetésére készült, már találkozott a halállal, látott készülődést, tudta mikor mit kell tennie. Nem volt kérdés, hogy az elhunyt állát fel kell kötni, hogy rendbe kell tenni, és fel kell öltöztetni. Nem volt kérdés, hogy a rokonság összejött siratni, énekelni, imádkozni a halál estéjén, hogy a család ne maradjon egyedül, hogy az első sokkot, fájdalmat a család Isten közelében élje át, testvéri közösségben. A megfelelő rokonsági fokozatban levő férfiak számítottak arra, hogy a sírt ki kell ásniuk, és koporsót a temetésen a vállukon kell vinniük, majd a sír betemetését is nekik kell intézniük. Milyen bölcsen alakult ez ki. Azok a férfiak, akik egyébként is nehezen küzdöttek meg a gyásszal, inkább a befelé fordulás jellemezte őket, ők a sírásás közben bizonyára beszéltek a szerettükről, emlékeztek, történeteket mondtak róla. Oldották a fájdalom görcsét, és segítette a feldolgozásukat. Hogy a temetésen együtt énekeltek, imádkoztak a gyülekezettel. Megvolt a kerete a fájdalom megélésének, és a gyülekezet kísérésének mindebben a folyamatban. A fekete ruha jelezte, hogy gyászol az illető, ezzel a környezete is tudta, hogy miről, hogyan beszéljen e gyászban levő emberrel.
Nagyon szomorúan tapasztalom ezt a mai elidegenedést. A temetésre inkább anyagilag áldozunk, csak ne kerüljünk az elhunyttal kapcsolatba. Már a Mi Atyánkat sem mondja a gyülekezet, csak egy színi előadássá vált a temetés, amelyet csendben végighallgatunk.
Miért írom ezt? Mert a modern embernek nincsenek hagyományai, de igazodási pontjai sem. Nincsenek ünnepei, csak szabadnapjai, nincsenek szokásai, csak kényelme, amely miatt minden napja akkor teljes, ha szórakozhat.
A hagyományaink kivesztek, nincsenek újak helyettük. A régi hagyományokat visszahozni nehéz, mert nem is tudjuk, hogy mi miért volt, és rögtön ez az első érzésünk, hogy mi már nem szívesen hozunk áldozatokat ügyekért. Pedig mennyivel többé tenné az ünnepeinket az értelmes igei hagyomány, amely Istenre mutat, és amely az ünnepek eseményeit, vagy épp az üzeneteit erősíti fel.
Mennyire nehezen tájékozódnak gyermekeink a világban, az ünnepeinkben, és mennyire nem az övék, mert nem adunk igazodási pontokat. Lassan pünkösd közeleg. Ha erre az ünnepre is tudnánk készülni, lehetne a Szentlélek kitöltetéséről, magáról a Szentlélekről beszélgetni családtagjainkkal, és mire az ünnepre kerül a sor már vannak ismereteink, már vannak kérdéseink, már van kapcsolópontunk.
A konfirmáció küszöbén mi magunk is megvesszük a szép fehér ruhát, hogy Istennek a legszebbet vigyük, mert ünnep ez. A Lélek ünnepe, mert egy ifjú Krisztusra mond igent. A mi ünnepünk, mert gyermekünk hitvallást tesz, elköteleződik. Folyik a külső, és belső készülődés, és mindkettő egymás mellett halad, hogy adjon egy lendületet a kereső kamasznak, egy igazodási pontot, amihez, Akihez érdemes a döntéseit igazítani, egy kapu, amin bevezetjük gyermekünket, mert számunkra az az út, amelyre vezet, fontos, és az életünk....
Gergelyné Molnár Lívia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése