Nem látjuk a fától a Kertet
Ádámot és Évát megteremti az Úr Isten az Éden kerben. Ott élnek, művelik a természetet, gondoskodnak az állatokról, mindezt Isten jelenlétében. Édeni állapot. Mindannyian szeretnénk ott lenni, mindennapjaink részesévé tenni ezt az idillt, ezt a megálmodott harmóniát.
Történt ott valami, amit a keresztyén ember azóta csak így hív; bűneset. Emiatt az ember valamit elveszített, ami addig lelkének, életének szükségszerű része volt. Istent, az Ő érzékelését, a Vele való természetes kapcsolatot veszítette el. És hirtelen megnyiltak a szemei, így szégyen érzet fogta el. A szégyen rejtőzködésre, elrejtzőzésre hívta az embert.
Majd elbújik a kertben a fák közé, mert a kert veszélyessé vált számára. A kertben hallatszik Isten hangja, áthatja az Ő jelenléte a Paradicsomot. A szégyene miatt az ember kizárja magát ebből a kertből, elrejti magát Isten elől a fák mögé.
A bűnesetet most csak értelmezzük egyszerűen úgy, hogy Ádám és Éva függetleníti magát Istentől. Megtöri azt az Úrban való egységét, teljességét, azt az elrejtettségét, ahogy teremtettségénél fogva jelen volt a világban. Önállósítja magát és közben arra kell ráeszméljen, hogy egymaga kicsi és a szégyen öleli körbe.
A szégyenérzést a kicsiség, kevesség, elégtelenség, alkalmatlanság érzés tudja dinamizálni. Mindezekkel együtt jár az ember kiszolgáltatottság érzete, amikor megérzi parányiságát és tehetetlenségét.
Ádámban és Évában is megjelhettek Istentől való elválásuk kapcsán mindez a sok nyomorult érzés. Ez az ember osztályrésze önmagában. Mert hát Isten nem önmagára predestinálva teremtette meg az embert, hanem a Vele való szoros kapcsolatra. Így mindezt a hiányt Isten személye töltötte be, töltené be, azé az Istené, akivel szakított az ember, aki elől a fák mögé bújdokolt el.
Inkább elrejtőzik, mintsem vállalná a saját kevésségét, önmagában való alkalmatlanságát a teljességre nézve és visszakéreckedne eredeti helyére Istenhez. Inkább elrejtőzik, többféle módon is bebiztosítja magát: fügefalevelek és fák mögé bújik.
Mondhatjuk Ádámnak és Évának: de hát a fától nem látjátok az Éden-kertet.
Igy igaz, mondhatjuk magunknak is: a fától nem látjuk az Éden-kertet. A szégyenteljes kevességünk miatt rejtőzködünk, nem akarjuk mindezt feltárni és magunkat teljességgel átadni Istennek. Inkább maradunk önállóak, megoldjuk a félelmeinket, törekszünk a perfektebb életre, és sokfajta módon próbáljuk az életnek, másoknak, de még magunknak is bizonyítani, hogy jól mennek a dolgaink. Esetleg egy karcsú szeletet még Istennek is felkínálunk életünk tortájából.
Megérkezik a járvány, egy rejtéjes és kiszámíthatatlan vírus, amely nem csak a testünket fenyegeti, hanem egész életformánkat felforgatja, és nagyon sok mindenben tehetetlenül állunk vele szemben.
Egyszercsak mintha ez a vírus kivágná Ádám és Éva körül a fákat, amik mögé bújva leplezik magukat. Mintha képes lenne arra is, hogy leaggassa még a fügefaleveleket is és akár a legkellemetlenebb kiszolgáltatottságunkat is megmutassa. Ezért nagyon megterhel és megvisel bennünket. A járvány végeztével, a kellemetlen hatások kihordásával újra vissza lehet bújni a fák mögé. Ezt várja nagyon az emberiség. Azonban a megoldás nem ez. Sokkal inkább az, hogy kilépve a fa mögül, vállaljuk fel Isten előtt azt akik vagyunk. A félelmeinket, a kicsiségünket, az elveszettségünket. Ez a jelenlegi helyezet lehetőséget kínál erre. A fától nem látod a Kertet. Pedig a Kert most már nem a számonkérő Isten haragjával van tele, hanem egy megbékélt Isten kegyelmével és irgalmával. A szerelmetes Fiában haragját elvégző és benne megbékélt Istenség él a Kertben!
Lépj ki a rejtőzés bűnös fája mögül és lásd a Kertet!
Ámen
Szeretettel
Szőke Etelka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése