Szintén az őszinteség szintjéről, őszintén

Mi a lelkész, ha megszűnik a lelkipásztori foglalkozása? Ha többé nem lenne hivatása a gyülekezetének lelkipásztora lenni? Ha többet nem kellene szószékre állnia, prédikálnia, imádkoznia, temetnie, keresztelnie, esketnie…csak egyszerűen gyülekezetbe járni. Mi maradna hitéből a megszokott rutin, környezet, szerepkörök, elvárások nélkül?

Néha jó ebbe is belegondolni és kicsit elgondolkodni azon, hogy vajon a sorrendiség tekintetében: szolgálunk, mert Isten megváltott bennünket vagy azért szolgálunk, mert ez a feladatunk és úgy gondoljuk, valamennyire bele fog számítani megváltásunkba is ez a munka?

Melyik sorrend jellemez minket?

A lelkipásztor feleségének nagy szerepe lehet abban, hogy otthon segítsen megteremteni azt a légkört, ahol lehet őszintének lenni, és nem kell egy bizonyos elvárt viselkedést produkálni. Anániás és Szafira holtan estek össze, mikor kiderült, hogy többet mutattak, mint amik ők valójában voltak. Ilyen komolyan veszi Isten, hogy mennyire vagyunk őszinték hitünkben, szolgálatunkban és mennyire engedjük a környezetünket is – család, gyülekezet – őszintén megélni hitüket és milyen nyomást tapasztalunk (vagy mi generálunk?) a tartalom nélküli külsőségek megvalósítására. 

Hiszem és vallom

Hitéletünk eléggé bensőséges terület, bár Jézus kéri, hogy ne legyen magánügy, mivel a keresztyén hit, természeténél fogva "megosztani való."

Lelkészfeleségként annyi a különbség, hogy állandóan figyelik hitünket. És mivel a szívekig nem látnak el - tisztelet a lelkek megítélésének ajándékával bíróknak, melyekből sokkal kevesebb van, mint amennyien gondolják magukról - így a "jelek" alapján vonják le a következtetéseiket.

"Most nincs jól lelkileg."
"Most gyenge a hitében."
"Ma nincs jó napja."
"Biztos nem olvasott még ma igét."

Előfordulhat persze, hogy "jó" megítélést kapunk. Mindkét esetben fennállhat azonban, hogy pont nem úgy vagyunk, ahogy a "jelek" mutatják. Mit teszünk ilyenkor? Hagyjuk, hogy mindenki gondoljon, amit akar? Vagy megerősítjük az álláspontjukat? Vagy gondosan elmagyarázzuk, hogy is vagyunk valójában?

Hogyan kezeljük az "állandó vizsgálódás tárgya" jelenséget a hitéletünk tekintetében?
Mennyire lehetünk őszinték?