2020. május 6., szerda

ANYÁK NAPJA UTÁN

Ki számít édesanyának? Édesanya az a nő, aki olyan gyermeket hordott a szíve alatt, akit sohasem láthatott? Édesanya, aki elveszítette megszületett vagy meg nem született gyermekét?
   Több lelkésznőt,lelkészfeleséget ismerek, akik átéltek ilyen veszteséget. Van akinek hét-nyolc hét után, van akinek tizenkét hét után kellett elengedni magzatát, vagy éppen szembesülnie azzal, hogy a kis élet be is fejeződött, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Olyan párok is átélik ezt, akik szerettek volna gyermeket, de sohasem adatott meg nekik. Nem tarthatták kezükben a kisfiúkat vagy kislányukat. Jobb esetben csak egy ultrahang kép maradt a kicsi után és a veszteség érzése. Megtörténik olyanokkal is, akiknek született már, vagy később születik majd gyermeke. Egy láthatatlan kistestvér marad ezekkel a családokkal. Amikor azonban rideg orvosi szobákban közlik az anyával, hogy a gyermeke már nem él vagy nem életképes, az maga a gyász. És a gyász nagyon is valóságos, még ha nincs is kit, vagy mit eltemetni. Nincs gyászszertartás, nincs temetés, búcsúztatás, nincs sír, vagy emlékhely, ahová le lehetne tenni egy szál virágot. Semmi sincs, csak üresség és a fájdalom. Nem használnak a gyorsan odavetett vigasztalónak szánt szavak: „Majd lesz másik!” „Valamiért így kellett lennie!
Talán csak az érti igazán, aki maga is átélte ezt a néma, sokszor titkos gyászt. Segíthet azonban, ha mégis van egy kis szertartás, hiszen a lélektan régóta tudja, milyen elengedhetetlenek az átmeneti rítusok (rites de passage). Szüksége van a lelkünknek arra, hogy legyen a térben és időben egy pont, egy helyszín, egy óra, amikor elbúcsúzunk. Ahová később esetleg visszatérhetünk gondolatban vagy fizikailag. Egy házaspár babájuk elvesztése után a közeli tó, vagy a folyó partjára sétált le egy szál virággal, ahol ketten megállva, imádkozva búcsúztak. Egy másik pár egy lelkészt kért föl rövid, búcsúztató liturgiára a helyi temető kőkeresztjénél. Bármilyen megoldás adhat támaszt, ami szimbolikus és ahol a gyászoló házaspár mindkét tagja részt vehet. A legrosszabb megoldás, ha nem történik semmi: ha nincs rítus, nincs búcsú, csak folynak a napok tovább.

Egyik legszebb lelkigondozói feladat lenne egyházunkban, gyülekezeteinkben meghonosítani a meg nem született gyermekek búcsúztatóját. Nincs feltétlenül szükség központi liturgiára, előírásokra. A házaspárok életük egyik legnagyobb fájdalmában állhatnának meg lelkészként gyülekezeti tagjaink mellett, ha nyíltan szóba kerülhetne ez a legtöbbször elhallgatott téma és a lelkipásztorok föl tudnák ajánlani egy kis szertartás lehetőségét. A kreativitásunk szab csak határt, hogyan tegyük ezt. Hogyan adjuk át az Élet Urának szavait: „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21, 4)
 Szeretettel: Miskolczi Enikő

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése