Egy feszített tempójú hét után következő hétvégén gyülekezeti
programok vannak. Szombat templomtakarítás, ahol apa és anya mindenkivel beszélget,
mindenre figyel. Gyermekek játszanak a gyerekekkel. Együtt ebédelnek a
gyülekezettel. Vasárnap istentisztelet után presbiteri délután. Elpakolással
együtt, mire elmegy az utolsó ember is, már fürdés idő következik.
A 3 éves kisleány elkezd nyöszörögni, egyre jobban ellenkezni,
majd fájdalmas sírásban kitörni, hogy nem szeretne még fürdeni, játszani akar.
A szülők is fáradtak. Nem értik, hát tegnap is ma is eleget játszhatott. Fürdés
ideje van – hangzik apa végső válasza a jelenetre.
És a kislány hüppögve, nagyon nehezen megvigasztalódva fürdik le
anya segítségével.
Ha ez a kisleány felnőtt lett volna, meg tudta volna fogalmazni;
„nem szeretném, hogy máris le kelljen feküdni és a hétvégének vége
legyen, amikor velem nem is törődtetek semmit! Játszatok még velem, bárcsak én
is számítanék nektek!”
De gyermekként csak sírt és a meg nem értettség sötét érzéseivel
küszködve hüppögött...