János evangéliuma 20. rész 24-30. vers
Egyik alkalommal a feltámadott Úr megjelent tíz tanítványnak, amikor Tamás nem volt velük. A férfiak elmondják aztán neki, hogy találkoztak Jézussal, de ő nem képes tanúságtételüknek hitelt adni. Azt mondta, ez képtelenség. Most már csak ő volt, aki még nem győződött meg személyesen a halált maga mögött hagyó csodáról.
A Szentírás megemlíti Tamásnak a másodnevét is: Kettős. Ez nem a kétkedésére vonatkozik, hanem inkább a feltámadáshoz való viszonyára. Míg a többi tanítvány láthatta Jézust, láthatták kezén, lábán a sebhelyeket, addig Tamás egy másik érzékszervével, a kezével is megérintette Jézus halálos sebeit. Egy másik módon is részesült a feltámadás csodájából. Valami furcsa, bizarr érzés kerülget, amikor olvasom, hogy Jézus egy következő alkalommal oda áll Tamás elé, és megismétli azokat a mondatokat, melyeket Tamás a többieknek mondott: „Ha nem látom a saját szemeimmel a szegek helyét, és nem érintem meg az ujjaimmal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Ezt teszi hozzá Jézus: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg az én kezeimet, nyújts ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.”
Tamás illetéktelen helyre kíván nyúlni. Így is fogalmazhatom, hogy hitének feltételéül szabta, hogy behatolhasson a Krisztus-misztériumba. Mintha Jézust választás elé állította volna: vagy megteheti, vagy nincs tovább. Hogyan lehet Isten Fiát így sarokba szorítani, szerető szívéből így kikényszeríteni valamit, ami talán méltatlan is Őreá nézve. Az a Jézus, aki beszél a pásztorról, aki az egyetlen eltévedt bárány után is elmegy a pusztába, nem féltve önmagát a vadállatoktól, most odaáll az egy Tamás elé és felkínálja neki a sebeit, vagyis az ő isteni misztériumában való részesülést.
Szükséges még hozzátennie egy mondatot: „Mivel látsz engemet, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Igen, a teljes Istenség kitárta magát Tamás előtt, kitárulkozott és megmutatkozott. Így az ő hite szükségszerű. Ugyanakkor, mintha valamiben hiányt szenvedne a látása miatt, a kierőszakolt látása miatt. Boldogok, akik hisznek. Jézus szerint a hit, a bizalom boldogságot, áldott állapotot hoz az ember számára. Fontos szerepe van a lelkünkben a szívbéli bizalomnak, ezek növekedésének és megerősödésének. Amit Tamás állít feltételül, a látásnak, az isteni titkokban való belemélyedésnek rendelt ideje van. És ez a rendelt idő egyáltalán nem az ember hatalmába való. Az ember nem mondhatja meg, hogy mikor érkezik el az ideje annak, hogy Isten a magáéból áthatóan részesítse. A történetünkben Tamás megmondta. Kivette Isten kezéből ezt a rendelt időt, és ő maga határozta meg, hogy most vagy soha.
A sarokba szorított Isten irgalma és kegyelme mozdul meg, szerető szíve cselekszik Tamásért. Jelenés történik, megáll vele szemben a Feltámadott, és felkínálja a kezén és az oldalán lévő, Isten végtelen szeretetét demonstráló jelek birtokba vételét. Megtette, mert szerette Tamást. De a boldogok mégis azok, akik az elrendelt idő előtt nem látnak, hanem csak hisznek. Erre a boldogságra hív bennünket is megváltó Urunk, a látás, a részesülés idejét pedig bízzuk az Ő értünk átszegezett kezeire.
Ámen
Emlékezz vissza az Isten által adott, elrendelt pillanatokra, amikor többletbizonyosságot kaptál!
Imádság: Vágyjuk tőled a látás idejét, de áldunk a növekedésre rendelt időért, és szeretettel teljes, értünk várakozó türelmedért!
Vigyük a szívünkben magunkkal: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (János 20:29).
Egyik alkalommal a feltámadott Úr megjelent tíz tanítványnak, amikor Tamás nem volt velük. A férfiak elmondják aztán neki, hogy találkoztak Jézussal, de ő nem képes tanúságtételüknek hitelt adni. Azt mondta, ez képtelenség. Most már csak ő volt, aki még nem győződött meg személyesen a halált maga mögött hagyó csodáról.
A Szentírás megemlíti Tamásnak a másodnevét is: Kettős. Ez nem a kétkedésére vonatkozik, hanem inkább a feltámadáshoz való viszonyára. Míg a többi tanítvány láthatta Jézust, láthatták kezén, lábán a sebhelyeket, addig Tamás egy másik érzékszervével, a kezével is megérintette Jézus halálos sebeit. Egy másik módon is részesült a feltámadás csodájából. Valami furcsa, bizarr érzés kerülget, amikor olvasom, hogy Jézus egy következő alkalommal oda áll Tamás elé, és megismétli azokat a mondatokat, melyeket Tamás a többieknek mondott: „Ha nem látom a saját szemeimmel a szegek helyét, és nem érintem meg az ujjaimmal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Ezt teszi hozzá Jézus: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg az én kezeimet, nyújts ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.”
Tamás illetéktelen helyre kíván nyúlni. Így is fogalmazhatom, hogy hitének feltételéül szabta, hogy behatolhasson a Krisztus-misztériumba. Mintha Jézust választás elé állította volna: vagy megteheti, vagy nincs tovább. Hogyan lehet Isten Fiát így sarokba szorítani, szerető szívéből így kikényszeríteni valamit, ami talán méltatlan is Őreá nézve. Az a Jézus, aki beszél a pásztorról, aki az egyetlen eltévedt bárány után is elmegy a pusztába, nem féltve önmagát a vadállatoktól, most odaáll az egy Tamás elé és felkínálja neki a sebeit, vagyis az ő isteni misztériumában való részesülést.
Szükséges még hozzátennie egy mondatot: „Mivel látsz engemet, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Igen, a teljes Istenség kitárta magát Tamás előtt, kitárulkozott és megmutatkozott. Így az ő hite szükségszerű. Ugyanakkor, mintha valamiben hiányt szenvedne a látása miatt, a kierőszakolt látása miatt. Boldogok, akik hisznek. Jézus szerint a hit, a bizalom boldogságot, áldott állapotot hoz az ember számára. Fontos szerepe van a lelkünkben a szívbéli bizalomnak, ezek növekedésének és megerősödésének. Amit Tamás állít feltételül, a látásnak, az isteni titkokban való belemélyedésnek rendelt ideje van. És ez a rendelt idő egyáltalán nem az ember hatalmába való. Az ember nem mondhatja meg, hogy mikor érkezik el az ideje annak, hogy Isten a magáéból áthatóan részesítse. A történetünkben Tamás megmondta. Kivette Isten kezéből ezt a rendelt időt, és ő maga határozta meg, hogy most vagy soha.
A sarokba szorított Isten irgalma és kegyelme mozdul meg, szerető szíve cselekszik Tamásért. Jelenés történik, megáll vele szemben a Feltámadott, és felkínálja a kezén és az oldalán lévő, Isten végtelen szeretetét demonstráló jelek birtokba vételét. Megtette, mert szerette Tamást. De a boldogok mégis azok, akik az elrendelt idő előtt nem látnak, hanem csak hisznek. Erre a boldogságra hív bennünket is megváltó Urunk, a látás, a részesülés idejét pedig bízzuk az Ő értünk átszegezett kezeire.
Ámen
Emlékezz vissza az Isten által adott, elrendelt pillanatokra, amikor többletbizonyosságot kaptál!
Imádság: Vágyjuk tőled a látás idejét, de áldunk a növekedésre rendelt időért, és szeretettel teljes, értünk várakozó türelmedért!
Vigyük a szívünkben magunkkal: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (János 20:29).
