2020. május 29., péntek

PÜNKÖSDI ÁHITAT

P i p a c s o k   
,,…. hanem teljetek meg Lélekkel…,, Efézus 5 : 18
Pipacsok… Ismét nyílnak… 2015 Pünkösdje előtt ,,estem szerelembe,, velük, amikor egy lelkes, bátor teológus csapattal Kolozsvárról az akkori Jugoszláviába utaztunk különböző gyülekezetekbe szolgálni.
Már érezhető volt a balkáni háború előszele a Vajdaságban is, de a pipacsok, ezek a lángvörös, csodás, törékeny virágok fáradhatatlanul nyíltak,… mit sem tudva mindarról, ami abban az országban történik és ami még történni fog… Én életemben annyi pipacsot nem láttam, mint ott, azóta sem… Örökre szívembe zártam őket, mint Délvidéknek, a szenvedély jelképét.
És a Szentlélek tüzének jelképét, aki lelkesít, bátorít, erőt ad, inspirál, akinek az erejét folyamatosan megtapasztaltam délvidéki szolgálatom alatt és azóta is oly sokszor... Érdekes módon a leginkább talán épp akkor, amikor a legerőtelenebb, legtehetetlenebb voltam… Akkor tudott az Ő ereje igazán megmutatkozni, akkor éltem át úgy igazán…. Sokáig fontos vézérigém volt Délvidéken, ahol sajnos az erőszak sok formáját is megtapasztaltuk: ,,Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Llelkemmel! - azt mondja a Seregeknek Ura. Zakariás 4 : 6.
Mostanában pedig eképpen: „Az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9) Éreztem, érzem sokszor emberi gyengeségem, de Ő azt ígéri, hogy ne féljek, mert mégis célba fognak érni a dolgok… Nem mindig tudom pontosan hogyan, néha el sem tudom képzelni, de célba fognak érni, mert Ő ezt ígéri. És azt is, hogy amikor én gyenge vagyok, ő akkor is erős, sőt akkor igazán erős… Újra és újra meghatódom, amikor ennek az üzenetnek a mélységét felfogom, átélem… Hogy nekünk ilyen Istenünk van… Ilyen gyöngéd, együttérző, mégis erős, hatalmas.
Amikor eljöttem Szabadkáról és megkérdezték, hogy milyen emléket szeretnék, akkor egy pipacsos képet kértem. Kettőt is kaptam, két tehetséges művész keze munkája : Gyurkovics Hunor és Szedlár Rudolf. Azóta is itt vannak szobám falán.
 

Még nagyban búsultam a délvidéki pipacsok után, amikor egyik fiatal nagydorogi tűzoltó presbiter mondott egy egyszerű, kedves, vígasztaló mondatot, amit azóta is köszönök neki : ,,Itt Nagydorogon is nőnek ám pipacsok …," bizony így van… Ugyan más pipacsok, de ugyanolyan szépek, különlegesek.
Az idén is nyílnak, újra nyílnak… És a Lélek is kiárad. Hamarosan Pünkösd lesz. Tárjuk ki szívünket, mert lehet ugyan Lélek nélkül, Lelketlenül is élni, de minek? 


Szeretettel: Réti Katinka

2020. május 25., hétfő

HÉTKEZDŐ ÁHITAT


2Korintus 5:14-21

Utolért-e a megújulás?

Fel lehet lélegezni? Vége van a karanténba zártságunknak ideje? Legalább is most egy időre vége van – érzékeljük a helyzetet magunk körül. Valaki azt mondta, hogy van benne egy rossz érzés, még oly sok mindent szeretett volna ebben a bezártságban elrendezgetni a házában, a munkájában, a lelkében, amikre a rohanással teli alapesetben nincsen ideje. Ilyen is van? Hogy valamire nem volt elég ez a karantén időszak. Hogy sajnálni lehet azt, hogy visszatérnek a megszokott mindennapok. Hogy valami fontos dolog még nem lett elvégezve. 
Sokan úgy éltük meg a bezártság napjait, hogy aktívabb imádsággal, őszintébb felfelé figyeléssel, egymáshoz imádsággal lélekben kapcsolódva kerestük az Urat. Mire volt elég ez az időszak? Az otthonunkban töltött időszakban elengedtünk sok dolgot, történést, amely a mindennapi életünknek természetes része volt, a „testi” életünk tartozékai. Kívülről nézve meg is kérdőjelezhettük ezeket, ráébredhettünk arra is, mennyi fölösleges dolog, cselekvés töltötte eddig be az időnket, emésztette fel az energiáinkat és hitegetett bennünket arra nézve, hogy jól élünk, hogy teljes életet élünk. Találkozhattunk a belső ürességünkkel, lehetőség volt a tévedéseinkkel szembenézni és könnyebben tudtunk alázatra és bűnbánatra jutni Isten oltalmáért való könyörgésünk közepette. Elég volt e a karantén időszak a megújulásra? Az új ember megszületésére, megerősödésére? Elég volt e, hogy kívülről ránézhess a céltévesztettségeidre, ráláss arra, Krisztus helyett ki, vagy mi van az életed középpontjában? Adatott egy csendes tavaszi időszak, amelyben sok tennivaló hullhatott a nyakunkba, de sok zsizsegés mindenképpen háttérbe szorult. Isten az Ő szavával folyamatosan keresett bennünket, megújulásra és megbékélésre hívott. Megbékélni Istennel Krisztusban.

Ez a történés nem egy mozzanat, nem egyetlen imádság. Talán nem is két hónapos történet. A lelked kell hozzá, a szíved kell hozzá, az őszinte és bátor szembenézésed kell hozzá. Szembenézés mindazzal, ami képes arra is, hogy akár maga alá döntsön. Alázattal visszanézni önmagunkra Isten jelenlétében, fejet hajtva Őelőtte engedni, hogy összetörjön a test szerinti én-ünk. Engedni, hogy Ő maga emeljen fel a megváltásban, a Krisztusban oda, ahol talán eddig még nem is jártunk. Krisztusban már nincs elrontott élet, de Krisztusban már nincsen jól pozicionált karrier, bebiztosított értékesség érzet sem. Krisztusban csak a megbékélt embered van. A visszafogadott, a hálás, az örömteljes. Ide pedig az élet egyetlen és igazi, spirituális kudarcából vezet az út, amikor találkozol a benned élő, istenhiánnyal küzdő, ebben a harcban embertársait is felhasználó és kihasználó emberrel. A nagybetűs bűnössel.

Milyen jó dolog ezt a lényegi valódat elfogadni és átadni Krisztusnak. Megbékélni abban az Isteni szeretetben, melyben téged is mindez ideig megtartott, melyből a Golgotai kereszten megváltott, és amely által Lelkével neked kijelentette magát az Isten. Egészen más megbékélve szemlélni a világot, a világjárványt és mindent amiben részesülsz. És részesítsz. Mert az új ember ajándéka, hogy Isten béke követe lehet.

Nyílik a világ. Bárcsak máshogy mennénk vissza! A test szerinti én-ünk helyett a Krisztusban megbékélt én-ünkre vár ez a világ. Arra vár, hogy bizonyságot vigyünk Őróla a munkahelyre, a nagy családba, barátaink közé, a gyülekezetünkbe, hogy az Ő béke követei lehessünk.
 
Szeretettel
Szőke Etelka

2020. május 17., vasárnap

HÉTKEZDŐ ÁHITAT


János 4:20-25.

Az Atya a valóságban keres téged

Jézus kifejtett szavai szerint lélekben és igazságban történik a helyes istentisztelet. Csak ekképpen valósulhat meg az Atya imádata. Őt elérni nem lehet máshol csak a valóságban. 
A görög szó aléthea fordítása az igazság. Nem valakinek az igazáról van itt szó, hanem a valóságról. A valóság, mint igazság az a lelki talaj, ahol Istenhez imádattal lehet kapcsolódni.
Kétféleképpen közelítsük most meg ezt a valóságot, egyrészt az emberi oldalról, másod sorban pedig az Úr Isten oldaláról.
Elgondolkodtató sorokat olvastam a mostani járvány kapcsán, tudniillik, hogy a karantén időszakban (kitudja még hányszor fog ismétlődni a jövendőben) a család lett/lesz az ember számára a kizárólagos szocializációs tér. Hiszen a gyerekek nem járnak iskolába, nem találkoznak aktívan kortársakkal, a szülők homoffice-ben vannak otthon, a nagyszülőkkel is beszűkül a kapcsolat. És sokak panasza most örömre fordulhatna, hogy végre lehet együtt lenni a családdal, nem csak a rohanás tölti ki az életet. A valóságban azonban sok családra nézve ez az állapot nagy terhet jelent. Azokra a családokra gondolok, ahol nem jól működnek a kapcsolatok, nincs bizalom, elfogadottság, a szeretet dinamikái nem érkeznek és nem indulnak egymás felé. Ebben az összezártságban nem tud ki-ki a saját iskolai, munkahelyi közösségében jelen lenni és ott begyűjteni a megértettség apróbb élményeit, a szeretethetőség hitető pillanatait, az értékességérzet oly áhított darabkáit. Ilyenkor a kényszerű együtt töltött idő inkább csak feszültté teszi az embert és keserűvé teszi az élesen is tapasztalt hiányokat. Ez a karantén helyzet, amikor otthon kell maradni a családok valósága. Olyan valósága, mellyel, ha zajlik az élet, nem szükségszerű szembenézni. Helyette lehet napestig is a munka, a barátok, a kollégák világában maradni. Azonban ez a kialakult járvány helyzet rákényszerítheti az embert a saját, elfedett családi valóságával való szembesülésre. Megoldásra csak akkor van lehetőség, ha szembenézés történik a megoldatlansággal. Egyetlen dolog állhat igazság szerint csak a megoldás útjában, a destruktív megoldás, az a kompenzálás, amellyel ilyenkor becsapjuk magunkat.

Ugyanígy csapja be magát az ember Istennel szemben is. A vele megromlott kapcsolatunkat, az Ő hiányát ott a sajgó lelkünkben igyekszünk sok minden mással pótolni. Mert ha bátran megragadjuk az Isten előtti valóságunkat, akkor látjuk, hogy űzöttségre vagyunk predestinálva, egy meddő küszködésre, hogy a létünknek értelmet adjunk, hogy a testi szükségeinket bebiztosítsuk... Az ember valósága a hiány állapot, a kicsiség, a törékenység, a végesség. Az ember végső soron a halállal küzd egész életében.


Isten valósága pedig az erre való válasz, maga a megváltás. A mennyek

országának a középpontjában Isten megváltó terve, véghezvitele, dicsősége van. Isten valósága az ember felé az a szeretet, amely által még az Egyszülöttjét is oda adta. Az Ő valósága a megbocsátás, a visszafogadás, az irgalmas felmagasztalása az embernek. Amikor az életünkben egy ponton találkozhat a mi valóságunk az Ő valóságával, akkor ott testet ölthet az imádat részünkről Őfelé. Akkor ott megérkezünk a teljességbe, a teljes valóságba. A magunk rémisztő valóságából, azon keresztül Isten megvigasztaló, felemelő valóságába. Ebben a valóságban lehet az Atyát imádni. Ebbe a valóságba hív most az Úr! Jöjj ki Testvérem a csalfa, ember szőtte megoldásaidból, hogy a valóságban megkaphasd az Isten készítette megváltást és Életet.

Ámen
 
Szeretettel
Szőke Etelka

2020. május 11., hétfő

HÉTKEZDŐ ÁHITAT

Jób 42:5 
SZEMTŐL SZEMBE NÉZÉS
Amikor Jób nevét halljuk a Bibliából óhatatlanul is mindig a szenvedés jut eszünkbe. 
Mégpedig a szenvedés, mint próbatétel. Azonban érdekes végig gondolni a történetet, mert a próbatétel szemszögéből nem lehet Jób győzedelmét egyértelműen levezetni. 
Tudjuk, hogy Jób egy gazdag, családszerető, Istent kereső ember volt, akitől mindene el lett véve, sőt még gyötrő betegséget is kapott. És a nagy nyomorúsága végén egyszer csak meggyógyul, kap új gyermekeket és újra gazdaggá teszi őt Isten. Mintha kiállta volna a próbát. De milyen próbát is? Jób hősies helytállásáról szól ez a történet? Olyan lenne, mint a népmesékben, amikor ki kell állni a hét próbát és az utolsó után, ha elég ügyes volt és boldogult a hős megkaphatja a méltó jutalmát?

Keressük meg, hogy hol van Jób történek a csúcspontja! 
„Eddig csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok...” 
Itt fordul meg minden, vagyis ezután fordul jóra a történet főszereplőjének a sorsa. Egy találkozás, mely után bűnbánat fakad fel, egy találkozás, mely után Jób mindent egészen máshogy kezd látni. Mindent és mindenkit. Önmagát és a barátait is. Imádkozik azokért a barátaiért, akik a szenvedései idején szembefordultak ővele. És mindez egy találkozás következménye, vagy mondhatjuk így is, hogy a szemtől szembe látásnak a gyümölcse. 
A betegség gyötrő napjai ott vesznek egy fordulatot, amikor Isten egy fiatal szolgáját küldi Jóbhoz, hogy beszélgessen vele.
Elihu ezekben a beszélgetésekben egyre inkább Jóbról áthelyezi a fókuszt a Mindenhatóra. Az Ő hatalmas voltát, igazságát, fenségét helyezi középpontba. És miután Jób figyelme is átirányult Istenre, átvette maga az Úr a szót és egyszer csak Elihu helyett már ő folytatta Jóbbal a beszélgetést. Még fenségesebb módon beszélt magáról és mutatkozott be. Jóbnak erre való válasza lett a történet fordulópontja.
Nem Jób volt tehát a hős, aki kiállta a próbát, hanem Isten volt az irgalmas, aki belelépett ebbe a történetbe. Aki bekopogott, belépett és megérkezett. Aki megmutatta Önmagát. Aki elhozta Jób számára is az igazságot, amely sokkal nagyobb és több volt, mint az ő önmagára való beszűkülése. Isten tág lelki térre hozta ki Jóbot a saját rabságából. Tágabb térre annál is, mint ami a betegsége előtt adatott számára. Tehát maga Isten hozott fordulatot Jób történetében A Vele való találkozás. Ebből pedig bűnbánat tört elő és megnemesedett lélek született meg, aki még a vele szemben állókért is tudott imádkozni.

A megoldás nem bennünk van. A megoldás, amikor egyre inkább át tudunk tekinteni magunkról, az emberiről az istenire, az Ő valóságára. A gyötrelmek megoldása nem az, ha egyszer csak vége lesz és újra minden könnyűvé válik, hanem az, ha túl tudsz nézni, Őrá. Mert Ő keres, kopog, szeretne megérkezni hozzád is, szeretne bemutatkozni számodra is! Szeretne Téged is egy gazdag, tág lelki térre felszabadítani, ahol minden ragyogóvá válhat. 
Isten találkozásra hív!

Szeretettel
Szőke Etelka

2020. május 8., péntek

VESZTESSÉGEK NYERESÉGE



 Múlt év végén idézett valaki nekem egy keleti mondást, miszerint: ,,Most hogy leégett a pajta, látni lehet a holdat”. És meg is kérdezte ennek kapcsán, hogy mit gondolok, milyen nyereségei vannak a veszteségemnek, ami ért. Nem értettem igazán, mert nagyon nagynak és fájdalmasnak tűnt az a bizonyos veszteség… Aztán lassan–lassan kezdtem érteni, megérteni, megérezni… Rádöbbenni, hogy minden veszteségnek vannak nyereségei is. Az enyémnek is, legyen az bármennyire is nagy. Most már egyre gyakrabban látom a ,,holdat,, is a ,,leégett pajta,, mögül előtűnni… és gyönyörködök benne… értékelem… Ezzel a krízissel ugyanígy voltam. Kezdetben sokként ért. Hogy fogok egymagam boldogulni ezzel az új helyzettel, a 3 gyermekkel, a digitális hitoktatással, megváltozott lelkészi feladataimmal, a közösség hiányával? Mi lesz a gyermekekkel, ha megbetegednék, hisz legközelebbi szeretteink mindannyian másik országban élnek, akik nem jöhetnek át a határon… Kiszolgáltatottnak és törékenynek éreztem magam. Szomorúság, félelem, düh kavargott bennem - jó ideig. De aztán lassan belerázódtam, elfogadtam a helyzetet és kezdtem megérezni, hogy bizony ennek a helyzetnek is vannak nyereségei. Csokorba szedem őket, elsősorban saját magam miatt. De hátha ezzel más is így van… Hátha mégiscsak előtűnik a ,,hold,, is és nem csak a ,,kormot,,, a ,,leégett pajtát,, látjuk… 

 

   AZ ÉN NYERESÉGEIM

Minőségibb idő a gyermekeimmel 


Mióta karantén van sokkal több nyugodt időt töltünk együtt. Persze időnként nagy a stressz, egymás idegeire megyünk néha, de alapvetően sokkal többet sétálunk együtt, beszélgetünk, kutyát sétáltatunk, tollas labdázunk, többször ülünk le együtt étkezni, időnként együtt főzünk, néha együtt locsoljuk a virágokat. Többet nevetünk, viccelődünk, nem   stresszel a korán kelés.  
 
Javult a főzés tudományom 

Nincs mese, minden nap főzni kell. Eddig ott volt a menza, néha a hitoktatás miatt én is ott étkeztem, de most 3 szájból hangzik a kérdés: ,,Anya, mi lesz ma ebédre???,,. Soha nem tartottam magam különösen jó szakácsnak, de a karantén nagyon leleményessé és motiválttá tett (az sem mellékes, hogy idő is van bőven, nem kell annyit rohanni, ami ugyebár a nyugodt, jó főzés elengedhetetlen része). Egyszóval magam is meglepődtem, hogy mégiscsak tudok főzni, mégpedig elég változatosan, különféle fűszereket is kipróbálva… Volt, hogy olyan jól sikerült az ebédre szánt sonkás bableves vagy a csombordos lucskos káposzta leves (erdélyi specialitás), hogy már reggelire is azt ették a lurkók… Kell ennél nagyobb motiváció egy anyának ?   

 Kertészkedni jó! 

A természet közelsége engem mindig is feltöltött, lenyugtatott. Az utóbbi években egyre több mindennel kísérleteztem (fűszernövények, levendula, paradicsom, egyre több fajta virág...), a karantén ideje alatt bővült a repertoár. Pl. zöldhagyma ültetés virágcserepekbe, egy kis parcella kialakítása epernek, paprikának, fodros petúnia telepítése, a többi fűszer mellé zsálya és vad kakukkfű. Amint látom növekedésüket mosolyognom kell. Van benne valami szakrális. A nagy Teremtő munkatársának érzem magam, hisz kicsiben én is teremtek valamit. Nagy élmény.   

Fuss! 

A mozgás másik nagy erőforrásom volt, rendszeresen jártam úszni a szomszéd városkába. De most sajnos nem lehet… Mi lesz velem? – le voltam lombozódva. A futás soha nem vonzott annyira, nem gondoltam volna, hogy bírnám. De aztán csak beszereztem egy jó futócipőt és elkezdtem futni az egykori Széchényi Kastély gyönyörű kertjében. Én magam csodálkozom a legjobban, hogy mennyire feltölt ez a reggeli futás, miközben hallgatom a madarak csiripelé st, gyönyörködök az ébredező természetben és imádkozom a faluért. Van egy mozgalom, hogy: ,,Szeresd a várost, imádkozz érte!,, Hát én most ezt is művelem - futás közben. És annyira rákaptam az ízére hogy újabban néha–néha esténként is elmegyek kocogni… Hmmm… Mi mindent hoz elő belőlünk egy váratlan helyzet… rejtett képességeket is…  

Szombat-félév másképp 

Bizony többször is eszembe jutott az utóbbi években, hogy 24 év lelkészkedés után, nehéz terepeken, úgy hogy nem voltam GYES-en, de jó volna elmenni szombat félévre… kicsit leállni, megpihenni. De emberileg nézve nehéznek tűnt ezt kivitelezni… No most az Úr Isten ,,szombat félévre,, küldött mindannyiunkat. Egyik reggel az volt a napi Igém, hogy Jézus azt mondja tanítványainak: ,,Gyertek és pihenjetek meg egy kissé …,, , és elviszi őket egy lakatlan helyre, egy csendes helyre töltekezni. Megszűnt a sok egyházi és világi program, nem volt a húsvéti ünnepkörben 7 istentiszteletem 3 faluban… Én is az Ige hallgatója voltam a Duna TV előtt, mint sokan mások és nagyon jól esett. A hiányok ellenére nyugodt, szép ünneplésünk volt. Kevesebb kifelé fordulással, inkább befelé fordulva. Rám fért, jót tett. 

Több elmélkedés, ima

Azon veszem észre magam, hogy ebben a csendben sokkal többet elmélkedek, töprengek és imádkozok. Eddig sokat beszéltem a híveknek Jézusról, most sokkal többet beszélek Jézusnak a hívekről És magamról is. Nem elvesztegetett idő ez, nagy erőt érzek benne…Megvan az ideje a hallgatásnak is… ebben is lehet erő… nagyon is…Isten ereje, a Lélek ereje… 

Hiányzik a közösség … 

Figyelgetem magamban a hiányokat. Ki, mi hiányzik valójában, úgy igazán? A leginkább a testvéri közösség hiányzik - állapítom meg magamban. Igen, időnként nagyon elfáradok a lelkészi teendők közepette, de a testvéri közösség nagyon fel tud tölteni. Amikor megszorítjuk egymás kezét, amikor rámosolygunk egymásra, amikor mondunk egy–egy biztató mondatot, amikor együtt imádkozunk …Számomra a közösség most felértékelődött és gondolom másokban is. Ha véget ér ez a krízis, talán jobban tudjuk értékelni, hogy nem magányos Robinsonokként vagyunk keresztyének, hogy vagyunk egymásnak… 

  Kinek hiányzok én ? 

Hát bizony ez is kérdés volt számomra …Nincsenek a megszokott egyházi alkalmak… de vajon hiányzok én, a lelkipásztor így is valakinek, valakiknek a közösségből … és azon túl is? És jó volt megérezni, hogy : igen! No nem úgy, hogy ezt lépten–nyomon, nagy szavakkal hangoztat-ják, ennél az itt élők sokkal szemérmetesebbek, inkább a cselekvő szeretet a szeretetnyelvük… 

Igen, amikor valaki meglepett a kedvenc türkíz színemből varrt maszkkal (és a gyermekeimet is), amikor kézfertőtlenítőt juttattak, mert már mindenhonnan elfogyott, amikor mézet, házi szalonnát, kolbászt, szalámit, tojást, húsvéti kalácsot, bort hoztak vagy épp egy pianínót ajándékozott valaki zenekedvelő lányomnak, akkor melegség töltötte el a szívemet. És volt – van pár kedves érdeklődő, segítséget ajánló üzenet is, no meg pár visszajelzés, hogy igenis érdemes a bátorító áhítatokat elkészíteni a falu YouTube csatornáján, mert sokan merítenek belőle erőt.

Talán még lehetne sorolni, de egyenlőre ennyi. Meg vagyok azonban győződve, hogy újabbakat is felfedezek még az idő múlásával… Mert jó az Isten. Nemcsak a veszteségeket engedi meg az életünkben, hanem nyereségekkel is megajándékoz bennünket. Legyen látásunk észrevenni őket… 

 
S. Réti Katalin, nagydorogi lelkipásztor

2020. május 6., szerda

ANYÁK NAPJA UTÁN

Ki számít édesanyának? Édesanya az a nő, aki olyan gyermeket hordott a szíve alatt, akit sohasem láthatott? Édesanya, aki elveszítette megszületett vagy meg nem született gyermekét?
   Több lelkésznőt,lelkészfeleséget ismerek, akik átéltek ilyen veszteséget. Van akinek hét-nyolc hét után, van akinek tizenkét hét után kellett elengedni magzatát, vagy éppen szembesülnie azzal, hogy a kis élet be is fejeződött, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Olyan párok is átélik ezt, akik szerettek volna gyermeket, de sohasem adatott meg nekik. Nem tarthatták kezükben a kisfiúkat vagy kislányukat. Jobb esetben csak egy ultrahang kép maradt a kicsi után és a veszteség érzése. Megtörténik olyanokkal is, akiknek született már, vagy később születik majd gyermeke. Egy láthatatlan kistestvér marad ezekkel a családokkal. Amikor azonban rideg orvosi szobákban közlik az anyával, hogy a gyermeke már nem él vagy nem életképes, az maga a gyász. És a gyász nagyon is valóságos, még ha nincs is kit, vagy mit eltemetni. Nincs gyászszertartás, nincs temetés, búcsúztatás, nincs sír, vagy emlékhely, ahová le lehetne tenni egy szál virágot. Semmi sincs, csak üresség és a fájdalom. Nem használnak a gyorsan odavetett vigasztalónak szánt szavak: „Majd lesz másik!” „Valamiért így kellett lennie!
Talán csak az érti igazán, aki maga is átélte ezt a néma, sokszor titkos gyászt. Segíthet azonban, ha mégis van egy kis szertartás, hiszen a lélektan régóta tudja, milyen elengedhetetlenek az átmeneti rítusok (rites de passage). Szüksége van a lelkünknek arra, hogy legyen a térben és időben egy pont, egy helyszín, egy óra, amikor elbúcsúzunk. Ahová később esetleg visszatérhetünk gondolatban vagy fizikailag. Egy házaspár babájuk elvesztése után a közeli tó, vagy a folyó partjára sétált le egy szál virággal, ahol ketten megállva, imádkozva búcsúztak. Egy másik pár egy lelkészt kért föl rövid, búcsúztató liturgiára a helyi temető kőkeresztjénél. Bármilyen megoldás adhat támaszt, ami szimbolikus és ahol a gyászoló házaspár mindkét tagja részt vehet. A legrosszabb megoldás, ha nem történik semmi: ha nincs rítus, nincs búcsú, csak folynak a napok tovább.

Egyik legszebb lelkigondozói feladat lenne egyházunkban, gyülekezeteinkben meghonosítani a meg nem született gyermekek búcsúztatóját. Nincs feltétlenül szükség központi liturgiára, előírásokra. A házaspárok életük egyik legnagyobb fájdalmában állhatnának meg lelkészként gyülekezeti tagjaink mellett, ha nyíltan szóba kerülhetne ez a legtöbbször elhallgatott téma és a lelkipásztorok föl tudnák ajánlani egy kis szertartás lehetőségét. A kreativitásunk szab csak határt, hogyan tegyük ezt. Hogyan adjuk át az Élet Urának szavait: „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21, 4)
 Szeretettel: Miskolczi Enikő

2020. május 4., hétfő

HÉTKEZDŐ VÍGASZTALÓ ÁHITATOK

1Mózes 3. 6-10. 

Nem látjuk a fától a Kertet


Ádámot és Évát megteremti az Úr Isten az Éden kerben. Ott élnek, művelik a természetet, gondoskodnak az állatokról, mindezt Isten jelenlétében. Édeni állapot. Mindannyian szeretnénk ott lenni, mindennapjaink részesévé tenni ezt az idillt, ezt a megálmodott harmóniát.
Történt ott valami, amit a keresztyén ember azóta csak így hív; bűneset. Emiatt az ember valamit elveszített, ami addig lelkének, életének szükségszerű része volt. Istent, az Ő érzékelését, a Vele való természetes kapcsolatot veszítette el. És hirtelen megnyiltak a szemei, így szégyen érzet fogta el. A szégyen rejtőzködésre, elrejtzőzésre hívta az embert.
Majd elbújik a kertben a fák közé, mert a kert veszélyessé vált számára. A kertben hallatszik Isten hangja, áthatja az Ő jelenléte a Paradicsomot. A szégyene miatt az ember kizárja magát ebből a kertből, elrejti magát Isten elől a fák mögé.
A bűnesetet most csak értelmezzük egyszerűen úgy, hogy Ádám és Éva függetleníti magát Istentől. Megtöri azt az Úrban való egységét, teljességét, azt az elrejtettségét, ahogy teremtettségénél fogva jelen volt a világban. Önállósítja magát és közben arra kell ráeszméljen, hogy egymaga kicsi és a szégyen öleli körbe.
A szégyenérzést a kicsiség, kevesség, elégtelenség, alkalmatlanság érzés tudja dinamizálni. Mindezekkel együtt jár az ember kiszolgáltatottság érzete, amikor megérzi parányiságát és tehetetlenségét.
Ádámban és Évában is megjelhettek Istentől való elválásuk kapcsán mindez a sok nyomorult érzés. Ez az ember osztályrésze önmagában. Mert hát Isten nem önmagára predestinálva teremtette meg az embert, hanem a Vele való szoros kapcsolatra. Így mindezt a hiányt Isten személye töltötte be, töltené be, azé az Istené, akivel szakított az ember, aki elől a fák mögé bújdokolt el.
Inkább elrejtőzik, mintsem vállalná a saját kevésségét, önmagában való alkalmatlanságát a teljességre nézve és visszakéreckedne eredeti helyére Istenhez. Inkább elrejtőzik, többféle módon is bebiztosítja magát: fügefalevelek és fák mögé bújik.
Mondhatjuk Ádámnak és Évának: de hát a fától nem látjátok az Éden-kertet.
Igy igaz, mondhatjuk magunknak is: a fától nem látjuk az Éden-kertet. A szégyenteljes kevességünk miatt rejtőzködünk, nem akarjuk mindezt feltárni és magunkat teljességgel átadni Istennek. Inkább maradunk önállóak, megoldjuk a félelmeinket, törekszünk a perfektebb életre, és sokfajta módon próbáljuk az életnek, másoknak, de még magunknak is bizonyítani, hogy jól mennek a dolgaink. Esetleg egy karcsú szeletet még Istennek is felkínálunk életünk tortájából.
Megérkezik a járvány, egy rejtéjes és kiszámíthatatlan vírus, amely nem csak a testünket fenyegeti, hanem egész életformánkat felforgatja, és nagyon sok mindenben tehetetlenül állunk vele szemben.

Egyszercsak mintha ez a vírus kivágná Ádám és Éva körül a fákat, amik mögé bújva leplezik magukat. Mintha képes lenne arra is, hogy leaggassa még a fügefaleveleket is és akár a legkellemetlenebb kiszolgáltatottságunkat is megmutassa. Ezért nagyon megterhel és megvisel bennünket. A járvány végeztével, a kellemetlen hatások kihordásával újra vissza lehet bújni a fák mögé. Ezt várja nagyon az emberiség. Azonban a megoldás nem ez. Sokkal inkább az, hogy kilépve a fa mögül, vállaljuk fel Isten előtt azt akik vagyunk. A félelmeinket, a kicsiségünket, az elveszettségünket. Ez a jelenlegi helyezet lehetőséget kínál erre. A fától nem látod a Kertet. Pedig a Kert most már nem a számonkérő Isten haragjával van tele, hanem egy megbékélt Isten kegyelmével és irgalmával. A szerelmetes Fiában haragját elvégző és benne megbékélt Istenség él a Kertben!
Lépj ki a rejtőzés bűnös fája mögül és lásd a Kertet!
Ámen 

Szeretettel
Szőke Etelka

2020. május 2., szombat

Boldog anyák napját kívánunk szivárvány rózsacsokorral minden édesanyának és nagymamának!

Isten szerető oltalma vigyázzon rájuk!
 
"Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek - az anyai szeretet feltétlen... az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni."
Erich Fromm