A következő címkéjű bejegyzések mutatása: határok a lelkészcsaládban. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: határok a lelkészcsaládban. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. november 28., csütörtök

Egy kisgyermekes család a templomban van vasárnapi istentiszteleten





A szülők feszülten figyelnek, a templomban a szokott, méltóságteljes csend uralkodik.
A gyermeki léleknek nehéz egy helyben és csendben maradni, szeretne elindulni, vágyik felfedezni
a környezetét, szíve szerint kimenne a kertbe hintázni, majd visszarohanna 5 perc múlva újra a
templomba, s ki-­be szaladgálna a legszívesebben az érdekes, hatalmas faajtón.
Ez a kicsiny emberke mégis ott ül nyugodtan a szülei között. 10 perc eltelte után elkezd
mocorogni, jelzi; már nem bírja így tovább. Anyuka kedvesen és szelíden szól rá: Csssitt, kicsim,
itt csendben kell maradni!
Újabb percek telnek el „nyugalomban”, mialatt a gyermek magában újra éled a lecsendesítő anyai
szózatból és újra izeg-­mozog, jelzi, ez így nem jó neki... A  szülők megint rásuttognak, most apa
szól komoly arccal, tanítja a csöppséget csendbe lenni, templomhoz illő módon viselkedni,
nyugalomra és türelemre inti őt. 10 perc után nyüszögni kezd, majd újabb szülői szóra, hogy
„maradj csendben, viselkedj jól” kitör  belőle a keserves sírás, a percek óta lefojtott érzelmei
miatt.

Anya feszülten felkapja, kimegy vele – hogy ne zavarják az istentiszteletet­, s megnyugtatja, majd
elmagyarázza neki, hogy nem szép dolog így viselkedni. Most miatta nem tudja ő sem
meghallgatni az igehirdetést. Pedig az fontos dolog!


Képzeljük el! Ez a történet ismétlődik, alkalomról alkalomra. Mire ez a kisfiú nagyobbacska lesz,
minden tiltakozást mellőzve fogja már tudni, hogyan is illik viselkedni a gyülekezeti élet során,
önmaga, vágyai, belső rezdülései helyett a templom az egy olyan hely, ahol arra kell figyelni mit
illik, mit várnak el tőle viselkedésekben...és ez a gyermek nem szívesen fog jönni a templomba...


De mi van a mi gyermekeinkkel? Akik ott kell hogy lakjanak, ott kell hogy éljenek? A
legszemélyesebb életterében sem érezhetik szabadnak magukat?

A lelkészgyermekek ezt heti több alkalommal és sok szituációban élik meg: viselkedni kell,
másokra tekintettel lenni, elvárásoknak megfelelni és arra amit ők éreznek és szeretnének, nincs
terep egy hívő közösségben...

Ez persze alap esetben két következménnyel járhat majd felnőttként;  vagy távol tartja magát a
gyülekezeti élettől a megélt rossz élményei miatt. Vagy jelen lesz a gyülekezetben, minta keresztyén lesz, aki mindenben megpróbál majd eleget tenni, sok – sok feszengés és szorongás közepette.


Hogy lehessen harmadik verzió is, nem kellene gyermekeinket máshogy kezelni anyaként, mint a
gyülekezeti gyermekeket lelkésznéként? Miért is ne tehetné meg a lelkészgyermek, hogy egyszer­-egyszer nem jön át vasárnap a templomba, vagy egy gyülekezeti alkalom közepén feláll és bemegy
a saját szobájába és nem nem megy újra vissza. Vagy egy kézműves­ foglalkozáson neki nem
kötelező részt vennie...
Neki ez az élettere is, nem csak a gyülekezete, miért ne érezhetné magát szabadon?
Hogy látjátok ezt kedves Lelkészfeleség Testvérek?

2013. november 8., péntek

A parókia sziget

Egy bizonyos burok vesz körül bennünket a parókián. Ez lazulhat, ha nem (csak) ez a munkahelyünk vagy ha gyermekeinken keresztül kicsit jobban bekapcsolódunk a körülvevő társadalom életébe.




Meggyőződésem viszont, hogy a parokiális szolgálat és életmód eléggé elválaszt a normális hívő hétköznapoktól. Maga a tény, hogy jóformán egy második templom a parókia - a templomtól távol eső lelkészlakások esete ilyen szempontból másabb, előnyösebb - akaratlanul is asszociációkat ébreszt az emberekben. Valahogy úgy gondoljuk, hogy a templom mellett egy parókián élni bizonyos viselkedési formákat vonz maga után: milyen ruhában kertészkedünk, milyen hangosan szól a rádió, meddig éghet a villany bizonyos helységekben, stb., stb.

És már kész is a burok. Vannak közöttünk olyan lelkészfeleségek, akik már lelkészgyerekként bele születtek és most tovább élnek ebben. Tulajdonképpen eddig csak parókián éltek. De legyen szó bármilyen hosszú időtartamról, a tendencia elkerülhetetlen: kolostori-burok gondolkodás. 

Milyen ez a burok?
Milyen hatással van ránk, hogy tudjuk, figyelnek minket?
Milyen hatással van ránk, hogy nekünk egy parókián (2. templom) kell keresztyénként élnünk?
Tartható-e a kapcsolat a nem klerikális keresztyén élettel?
Mi menjünk ki többet vagy a többieket hívjuk be gyakrabban?
Vagy nem is olyan nagy probléma ez a burok-dolog? Természetes velejáró, amit el kell/lehet fogadni?


2013. október 24., csütörtök

Minden férj vágyik – különösen is a lelkészférjek – a megértő feleségre

 MILYEN IS A MEGÉRTŐ FELESÉG?

Egy lelkészcsaládban, általában a szombat délután és este az, amikor a család nyugodtabban együtt van. Négy szombat közül azért minden másodikon egészen biztosan akad valami kivételes jellegű szolgálni való. 
Vegyünk egy példát:
A nagymama  körülbelül három havonta egyszer tud egy hétvégére eljönni, szombat este vigyázni a gyermekekre. Ilyenkor a feleség buzdítására

Sor-rendben?

Hogy is vannak ezek? Melyik van az első helyen?
Szolgálni a gyülekezetbe – családot tűzoltó jelleggel ellátni?
Szolgálni a gyülekezetben – a családban is mindent rendjén, idejében megtenni, elvégezni, a kettőt összehangolni?
Vagy; szeretni a családomat, - és szolgálni a gyülekezetemet.

Ha szereted a tiéidet, úgy hogy odafigyeltél rájuk,  máris szolgáltad a gyülekezetet is, mert ők is kaphatnak  majd tőled érdemi odafigyelést. Szeretni pedig nem lehet gyorsan, letudva.

Lelkészcsaládban felnőtt férfi...


Lelkészcsaládban felnőtt férfi fogalmazta meg:

Anyám sosem ért rá, hogy igazán figyeljen ránk gyerekekre is. Mindig volt valami tennivalója a gyülekezetben, mindig jött hozzá valaki, aki elementárisan fontos volt. Ahogy látom a feleségemet a gyermekeinkkel bánni, azt gondolom anyám nagyon rosszul csinálta.

A gyülekezeti ügyeket, időnként át tudta volna más is venni, azt szinte bárki megtehette volna, nekem viszont senki más, csak ő lehetett volna az anyukám!

Egy felnőtt lelkésznő emígyen


Egy felnőtt lelkésznő emígyen:
„Most várom a második babámat, de nem tudom igazán átadni magam az anyai örömnek. Sőt!

Ahogy a másfél éves gyermekemre nézek és visszagondolok, hogy 6 hetes kora után milyen sokat voltak vele a nagymamák és a gyülekezeti nénik míg én szolgáltam – megjelenik bennem a kérdés:


     kinek szülöm én ezt a második gyereket: a gyülekezeti néniknek?”

Egy felnőtt nő...



Egy felnőtt nő, aki sokgyermekes lelkészcsaládban nőtt fel krízisbe lévén visszagondolva saját családi élményeire emígyen fogalmazott:

"Apámról azt tudom elmondani, hogy ő volt a tiszteletes úr. Nekem nem volt apukám.
Anyám pedig lényegében a lelkészfeleség volt. Ránk mindent megcsinált, példamutatóan vitte a házi dolgokat is, és a gyülekezeti szolgálatokat. De azt nem kérdezte meg egyetlen alkalommal sem amikor fontos lett volna: Kicsim, ma olyan szomorkás vagy, mi a baj?"

Kép: parókia.hu

ISMERŐS-E SZÁMODRA EZ A TÖRTÉNET? MOND E NEKED VALAMIT?

Egy feszített tempójú hét után következő hétvégén gyülekezeti programok vannak. Szombat templomtakarítás, ahol apa és anya mindenkivel beszélget, mindenre figyel. Gyermekek játszanak a gyerekekkel. Együtt ebédelnek a gyülekezettel. Vasárnap istentisztelet után presbiteri délután. Elpakolással együtt, mire elmegy az utolsó ember is, már fürdés idő következik.

A 3 éves kisleány elkezd nyöszörögni, egyre jobban ellenkezni, majd fájdalmas sírásban kitörni, hogy nem szeretne még fürdeni, játszani akar. A szülők is fáradtak. Nem értik, hát tegnap is ma is eleget játszhatott. Fürdés ideje van – hangzik apa végső válasza a jelenetre.
És a kislány hüppögve, nagyon nehezen megvigasztalódva fürdik le anya segítségével.

Ha ez a kisleány felnőtt lett volna, meg tudta volna fogalmazni;
„nem szeretném, hogy máris le kelljen feküdni és a hétvégének vége legyen, amikor velem nem is törődtetek semmit! Játszatok még velem, bárcsak én is számítanék nektek!”


De gyermekként csak sírt és a meg nem értettség sötét érzéseivel küszködve hüppögött...