"Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!" (Péld 4,23)

Amikor konfliktusról beszélünk, akkor engem, és talán sokunkat, a párunkkal és a gyermekeinkkel megélt konfliktusok érintenek a legmélyebben. Érzelmi és fizikai síkon is hozzájuk kötődünk a legszorosabban. Sokszor egy-egy veszekedés vagy vita után magamba nézek és visszautazok a gyermeki létembe. Eszembe jut a drága nagymamám, aki most 89. életévében van. Kislányként sokat voltam náluk. Óvó féltő szeretettel vigyáztak és mindig volt idejük rám. Nagypapával kirándultunk, moziba mentünk, babáztunk, társasjátékoztunk, sőt még a haját is megengedte, hogy levágjam. Nagymama pedig a tűzhely körül ténykedett, mindig a kedvembe járva az elkészített étellel. Olyan szeretetben voltam velük, amilyet én is szerettem volna, illetve szeretnék átadni a gyermekeimnek. Soha nem kiabáltak,...
nem szidtak meg, mégis szót fogadtam nekik. Nem provokáltam őket és nem is jutott volna eszembe. Miért nem? Mert az ő kapcsolatuk olyan harmonikus és szoros volt, hogy ebbe csak bele lehetett helyezkedni és részéve válni a szeretetnek. Közöttük soha nem volt hangos szó vagy veszekedés. Nagypapa, ha morgott is, akkor a nagymama nem szította tovább a feszültséget, hanem okosan csöndbe maradt, vagy próbálta kedvesen, szelíden lecsöndesíteni. Megsimogatta és rámosolygott. 67 év házasságot éltek meg együtt.

Biztos voltak nehéz napjaik és megpróbáltatásaik, de mindent együtt csináltak végig. Tisztelték és szerették egymást egészen a sírig. Felnőtt fejjel már tudom és átlátom azokat a problémákat, amiken keresztül mentek. 25 év után elvesztették az üzletüket, anyagi okok miatt eladni kényszerültek a hétvégi nyaralót a hatalmas kerttel, amit mindig szívvel- lélekkel ápoltak. Mindkét gyermekük kudarcba fulladt házasságát végig asszisztálták, azután pedig a legnagyobb csapást szenvedték végig, amit szülőként megélhet az ember, mégpedig gyermekük (vagyis az apukám) elvesztését. Majd a másik gyermekük betegségét, és szinte a teljes fizikai leépülését. Lehetne sorolni a megpróbáltatásokat még, de a lényeg, hogy még ha fogukat összeszorítva is és szívükben mérhetetlen fájdalommal, de egymás kezét el nem eresztve csinálták végig 67 éven keresztül. Persze nekem sokat kell ehhez tanulnom, és nyilván nem leszek olyan mint ők, de valahányszor megélem a konfliktust a családomban, utána mindig visszarepülök a gyerekkoromba, és azon gondolkozom, hogy volt mindhez a nagyszüleimnek ennyi erejük és kitartásuk!?

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy olyan példával jártak előttem mind a házasságban, mind pedig a gyermeknevelésben, amit követhetek. Nagyon szeretem őket, és egész életemben a szívemben féltőn hordozom azt, amit tőlük kaptam és amilyen példát ők állítottak nekem.

Benneteket hogy érint meg, ha konfrontálodni kell? Hogyan élitek meg? Milyen példákat hoztok otthonról? Írjátok meg! Szívesen olvasnánk, mert mindenkinek van egy saját története! Kíváncsian várjuk hozzászó­lásaitokat! 

Pintér Brigitta