ANYÁK NAPJA UTÁN

Ki számít édesanyának? Édesanya az a nő, aki olyan gyermeket hordott a szíve alatt, akit sohasem láthatott? Édesanya, aki elveszítette megszületett vagy meg nem született gyermekét?
   Több lelkésznőt,lelkészfeleséget ismerek, akik átéltek ilyen veszteséget. Van akinek hét-nyolc hét után, van akinek tizenkét hét után kellett elengedni magzatát, vagy éppen szembesülnie azzal, hogy a kis élet be is fejeződött, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Olyan párok is átélik ezt, akik szerettek volna gyermeket, de sohasem adatott meg nekik. Nem tarthatták kezükben a kisfiúkat vagy kislányukat. Jobb esetben csak egy ultrahang kép maradt a kicsi után és a veszteség érzése. Megtörténik olyanokkal is, akiknek született már, vagy később születik majd gyermeke. Egy láthatatlan kistestvér marad ezekkel a családokkal. Amikor azonban rideg orvosi szobákban közlik az anyával, hogy a gyermeke már nem él vagy nem életképes, az maga a gyász. És a gyász nagyon is valóságos, még ha nincs is kit, vagy mit eltemetni. Nincs gyászszertartás, nincs temetés, búcsúztatás, nincs sír, vagy emlékhely, ahová le lehetne tenni egy szál virágot. Semmi sincs, csak üresség és a fájdalom. Nem használnak a gyorsan odavetett vigasztalónak szánt szavak: „Majd lesz másik!” „Valamiért így kellett lennie!

Talán csak az érti igazán, aki maga is átélte ezt a néma, sokszor titkos gyászt. Segíthet azonban, ha mégis van egy kis szertartás, hiszen a lélektan régóta tudja, milyen elengedhetetlenek az átmeneti rítusok (rites de passage). Szüksége van a lelkünknek arra, hogy legyen a térben és időben egy pont, egy helyszín, egy óra, amikor elbúcsúzunk. Ahová később esetleg visszatérhetünk gondolatban vagy fizikailag. Egy házaspár babájuk elvesztése után a közeli tó, vagy a folyó partjára sétált le egy szál virággal, ahol ketten megállva, imádkozva búcsúztak. Egy másik pár egy lelkészt kért föl rövid, búcsúztató liturgiára a helyi temető kőkeresztjénél. Bármilyen megoldás adhat támaszt, ami szimbolikus és ahol a gyászoló házaspár mindkét tagja részt vehet. A legrosszabb megoldás, ha nem történik semmi: ha nincs rítus, nincs búcsú, csak folynak a napok tovább.

Egyik legszebb lelkigondozói feladat lenne egyházunkban, gyülekezeteinkben meghonosítani a meg nem született gyermekek búcsúztatóját. Nincs feltétlenül szükség központi liturgiára, előírásokra. A házaspárok életük egyik legnagyobb fájdalmában állhatnának meg lelkészként gyülekezeti tagjaink mellett, ha nyíltan szóba kerülhetne ez a legtöbbször elhallgatott téma és a lelkipásztorok föl tudnák ajánlani egy kis szertartás lehetőségét. A kreativitásunk szab csak határt, hogyan tegyük ezt. Hogyan adjuk át az Élet Urának szavait: „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21, 4)

 Szeretettel: Miskolczi Enikő

HÉTKEZDŐ VÍGASZTALÓ ÁHITATOK

1Mózes 3. 6-10. 

Nem látjuk a fától a Kertet

Ádámot és Évát megteremti az Úr Isten az Éden kerben. Ott élnek, művelik a természetet, gondoskodnak az állatokról, mindezt Isten jelenlétében. Édeni állapot. Mindannyian szeretnénk ott lenni, mindennapjaink részesévé tenni ezt az idillt, ezt a megálmodott harmóniát.

Történt ott valami, amit a keresztyén ember azóta csak így hív; bűneset. Emiatt az ember valamit elveszített, ami addig lelkének, életének szükségszerű része volt. Istent, az Ő érzékelését, a Vele való természetes kapcsolatot veszítette el. És hirtelen megnyiltak a szemei, így szégyen érzet fogta el. A szégyen rejtőzködésre, elrejtzőzésre hívta az embert.

Majd elbújik a kertben a fák közé, mert a kert veszélyessé vált számára. A kertben hallatszik Isten hangja, áthatja az Ő jelenléte a Paradicsomot. A szégyene miatt az ember kizárja magát ebből a kertből, elrejti magát Isten elől a fák mögé.

A bűnesetet most csak értelmezzük egyszerűen úgy, hogy Ádám és Éva függetleníti magát Istentől. Megtöri azt az Úrban való egységét, teljességét, azt az elrejtettségét, ahogy teremtettségénél fogva jelen volt a világban. Önállósítja magát és közben arra kell ráeszméljen, hogy egymaga kicsi és a szégyen öleli körbe.

A szégyenérzést a kicsiség, kevesség, elégtelenség, alkalmatlanság érzés tudja dinamizálni. Mindezekkel együtt jár az ember kiszolgáltatottság érzete, amikor megérzi parányiságát és tehetetlenségét.

Ádámban és Évában is megjelhettek Istentől való elválásuk kapcsán mindez a sok nyomorult érzés. Ez az ember osztályrésze önmagában. Mert hát Isten nem önmagára predestinálva teremtette meg az embert, hanem a Vele való szoros kapcsolatra. Így mindezt a hiányt Isten személye töltötte be, töltené be, azé az Istené, akivel szakított az ember, aki elől a fák mögé bújdokolt el.

Inkább elrejtőzik, mintsem vállalná a saját kevésségét, önmagában való alkalmatlanságát a teljességre nézve és visszakéreckedne eredeti helyére Istenhez. Inkább elrejtőzik, többféle módon is bebiztosítja magát: fügefalevelek és fák mögé bújik.

Mondhatjuk Ádámnak és Évának: de hát a fától nem látjátok az Éden-kertet.

Igy igaz, mondhatjuk magunknak is: a fától nem látjuk az Éden-kertet. A szégyenteljes kevességünk miatt rejtőzködünk, nem akarjuk mindezt feltárni és magunkat teljességgel átadni Istennek. Inkább maradunk önállóak, megoldjuk a félelmeinket, törekszünk a perfektebb életre, és sokfajta módon próbáljuk az életnek, másoknak, de még magunknak is bizonyítani, hogy jól mennek a dolgaink. Esetleg egy karcsú szeletet még Istennek is felkínálunk életünk tortájából.

Megérkezik a járvány, egy rejtéjes és kiszámíthatatlan vírus, amely nem csak a testünket fenyegeti, hanem egész életformánkat felforgatja, és nagyon sok mindenben tehetetlenül állunk vele szemben.

Egyszercsak mintha ez a vírus kivágná Ádám és Éva körül a fákat, amik mögé bújva leplezik magukat. Mintha képes lenne arra is, hogy leaggassa még a fügefaleveleket is és akár a legkellemetlenebb kiszolgáltatottságunkat is megmutassa. Ezért nagyon megterhel és megvisel bennünket. A járvány végeztével, a kellemetlen hatások kihordásával újra vissza lehet bújni a fák mögé. Ezt várja nagyon az emberiség. Azonban a megoldás nem ez. Sokkal inkább az, hogy kilépve a fa mögül, vállaljuk fel Isten előtt azt akik vagyunk. A félelmeinket, a kicsiségünket, az elveszettségünket. Ez a jelenlegi helyezet lehetőséget kínál erre. A fától nem látod a Kertet. Pedig a Kert most már nem a számonkérő Isten haragjával van tele, hanem egy megbékélt Isten kegyelmével és irgalmával. A szerelmetes Fiában haragját elvégző és benne megbékélt Istenség él a Kertben!

Lépj ki a rejtőzés bűnös fája mögül és lásd a Kertet!

Ámen 

Szeretettel

Szőke Etelka

Boldog anyák napját kívánunk szivárvány rózsacsokorral minden édesanyának és nagymamának!

Isten szerető oltalma vigyázzon rájuk!
 

"Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek - az anyai szeretet feltétlen... az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni."

Erich Fromm

A LÁTÁSNAK RENDELT IDEJE

 János evangéliuma 20. rész 24-30. vers
Egyik alkalommal a feltámadott Úr megjelent tíz tanítványnak, amikor Tamás nem volt velük. A férfiak elmondják aztán neki, hogy találkoztak Jézussal, de ő nem képes tanúságtételüknek hitelt adni. Azt mondta, ez képtelenség. Most már csak ő volt, aki még nem győződött meg személyesen a halált maga mögött hagyó csodáról.
A Szentírás megemlíti Tamásnak a másodnevét is: Kettős. Ez nem a kétkedésére vonatkozik, hanem inkább a feltámadáshoz való viszonyára. Míg a többi tanítvány láthatta Jézust, láthatták kezén, lábán a sebhelyeket, addig Tamás egy másik érzékszervével, a kezével is megérintette Jézus halálos sebeit. Egy másik módon is részesült a feltámadás csodájából. Valami furcsa, bizarr érzés kerülget, amikor olvasom, hogy Jézus egy következő alkalommal oda áll Tamás elé, és megismétli azokat a mondatokat, melyeket Tamás a többieknek mondott: „Ha nem látom a saját szemeimmel a szegek helyét, és nem érintem meg az ujjaimmal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Ezt teszi hozzá Jézus: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg az én kezeimet, nyújts ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.”

Tamás illetéktelen helyre kíván nyúlni. Így is fogalmazhatom, hogy hitének feltételéül szabta, hogy behatolhasson a Krisztus-misztériumba. Mintha Jézust választás elé állította volna: vagy megteheti, vagy nincs tovább. Hogyan lehet Isten Fiát így sarokba szorítani, szerető szívéből így kikényszeríteni valamit, ami talán méltatlan is Őreá nézve. Az a Jézus, aki beszél a pásztorról, aki az egyetlen eltévedt bárány után is elmegy a pusztába, nem féltve önmagát a vadállatoktól, most odaáll az egy Tamás elé és felkínálja neki a sebeit, vagyis az ő isteni misztériumában való részesülést.

Szükséges még hozzátennie egy mondatot: „Mivel látsz engemet, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Igen, a teljes Istenség kitárta magát Tamás előtt, kitárulkozott és megmutatkozott. Így az ő hite szükségszerű. Ugyanakkor, mintha valamiben hiányt szenvedne a látása miatt, a kierőszakolt látása miatt. Boldogok, akik hisznek. Jézus szerint a hit, a bizalom boldogságot, áldott állapotot hoz az ember számára. Fontos szerepe van a lelkünkben a szívbéli bizalomnak, ezek növekedésének és megerősödésének. Amit Tamás állít feltételül, a látásnak, az isteni titkokban való belemélyedésnek rendelt ideje van. És ez a rendelt idő egyáltalán nem az ember hatalmába való. Az ember nem mondhatja meg, hogy mikor érkezik el az ideje annak, hogy Isten a magáéból áthatóan részesítse. A történetünkben Tamás megmondta. Kivette Isten kezéből ezt a rendelt időt, és ő maga határozta meg, hogy most vagy soha.

A sarokba szorított Isten irgalma és kegyelme mozdul meg, szerető szíve cselekszik Tamásért. Jelenés történik, megáll vele szemben a Feltámadott, és felkínálja a kezén és az oldalán lévő, Isten végtelen szeretetét demonstráló jelek birtokba vételét. Megtette, mert szerette Tamást. De a boldogok mégis azok, akik az elrendelt idő előtt nem látnak, hanem csak hisznek. Erre a boldogságra hív bennünket is megváltó Urunk, a látás, a részesülés idejét pedig bízzuk az Ő értünk átszegezett kezeire. 
Ámen

Emlékezz vissza az Isten által adott, elrendelt pillanatokra, amikor többletbizonyosságot kaptál!

Imádság: Vágyjuk tőled a látás idejét, de áldunk a növekedésre rendelt időért, és szeretettel teljes, értünk várakozó türelmedért!

Vigyük a szívünkben magunkkal: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (János 20:29).

 Kedves Lelkészfeleségek, Lelkipásztor Testvérek! 

Nehéz időszakba érkez-tünk bele. Most kiemelten is azt tapasztalom, hogy mindenkinek szüksége van támogatásra, egy-egy vigasztaló Igére, egy-egy lélekemelő gondolatra, történetre, mely a re-ménység tágas terére segíti ki az árnyak közt szédelgő lelket. 

Nekünk is szükségünk van minderre, hogy ezekben az előttünk álló napokban megérezhessük, hogy nem vagyunk magunk, hogy tudunk együtt félni, vagy együtt szomorkodni, hogy tudunk egymásért Istenünk előtt megállni imádságban is. Jó lenne megtapasztalni, hogy tudunk együtt örülni, reménykedni, mélyre szántó gondolatokkal szárnyalni.

Ezért arra gondoltam, hogy élesszük fel együtt blogunkat!

Rendszeresen irjatok spirituális, igei gondolatokat, küldhettek  ehhez az élethelyezethez illő verseket, képeket!  Saját megtapasztalt örömeitekről, vagy aggodalmatokról szóló történeteiteket. De bármit, amit Istentől megértettetek és szívesen megosztanátok, hogy általa mindannyian többek legyünk.

Blogunk jelenlegi célja az lenne, hogy ebben a megterhelő járvány időszakban kommunikáljunk, a reménységben összekapaszkodjunk, Istenre figyeljünk és az írásainkon keresztül gazdagíthassuk egymást, lelkileg femeljük és tartsuk ezt a láthatatlan testvéri közösséget, amelyhez Jézus Krisztus kegyelme által tartozunk. 

Én magam azt tervezem, heti 1x-2x fogok csak felrakni valamit. A többi nap a hétből rátok vár! Most közös felületté szeretném tenni, felkínálni ezt a blogot, hogy minél többen írjatok, mert rajtatok, a közösségünkön múlik, hogy meg tudnak e elevenedni ezek az olalak és be tudják e tölteni mostani céljukat!

Kérem az Urat, hogy áldja meg ezt a kezdeményezést, a Ti fogadtatásotokat, hátha meg tudja eképpen is dicsőíteni Önmagát közöttünk. 

Testvéri szeretettel

Szőke Etelka

Írásaitokat a lelkeszfelesegkent@gmail.com email címre küldjétek!

A megjegyzés rovatba is várom hozzászólásaitokat a felvetett közös "blog-felélesztéshez".

Szarka-Darvas Gyopár: Képeimről szeretettel