A lelkész gyermeke nem megy a nyári gyülekezeti hittantáborba

Szomorúság tölt el, amikor szülőkkel beszélgetek és elmondják, hogy a gyermeküknek a nyári időszakban milyen sok jó programot szerveztek, hogy örülnek annak, hogy a gyermek igazán feltöltekezhet majd és ők ezt számára biztosítani tudják. 

Mikor rákérdezek, hogy jelentkeztek e  a hittantáborunkba is, kiderül, hogy az időpontja ütközött valami másik programmal – egy kézműves táborral, egy lovastáborral, sporttáborral és most emiatt a gyermek nem fog tudni eljönni velünk...
Azért érzek ilyenkor csüggedést, mert olyan benyomásom van, mintha nem éreznék a szülők a fontossági sorrendet.

Az számít értéknek, hogy a gyermek jól tudjon úszni, hogy egyre jobban lovagoljon és kézbe tartsa az ösztönös állatot és sok minden más …
Az pedig, hogy a gyermekem közelebb kerüljön Istenhez, és hasonlóan érző gyermekekkel alakítson szorosabb kapcsolatot sok jó élményen keresztül – ez csak másodrendű.

Úgy tűnik a mennyek országának tagja lenni - ez csupán csak másodlagos érték. Ha éppen úgy alakul, ha éppen úgy jön össze...

Valójában pedig ez a kiemelen szükséges dolog, ez lenne a legfontosabb szülői feladatunk, gondoskodásunk fő színtere gyermekeink felé,  hogy mi van az ő kis lelkükkel és  hogyan alakul bennük az Istenhez kapcsolódás története.

Egészen zavart keltő jelenség, amikor nyár elején egyszer csak felbukkan egy másfajta kérdés: mi van akkor, amikor úgy alakul, hogy a lelkész gyermeke nem vesz részt a gyülekezeti gyerektáborban?

Amikor neki adódik egy másik program, ahová szeretne elmenni...

Vagy amikor egyszerűen csak azt mondja, hogy „nincs kedvem menni, a barátaim sem jönnek most, nem akarok részt venni ebben a táborban".

Akár nyegle, kamasz módon odaböki, hogy „elegem van már a gyülekezeti életből, mindig van valami, nem akarok menni a táborba sem! Nem akarok!”

Igy mi lesz a gyermekem lelkével?

Hamar megtalálhatjuk lelkész szülőként a választ, hogy „az én gyerekem rengeteg gyülekezeti alkalmon vesz részt egész évben, sok mindent tud már Istenről, sokat imádkozunk hozzá együtt is, jó a kapcsolata a gyülekezeti gyerekekkel...

Lényegében mit veszít? Sok közös élményt, szép, kidolgozott Igei alkalmakat, egy intenzív lelki időszakot... De mindezt egész évben megkapja. 

Úgy érzem igent mondhatunk a tiltakozására és nem kell erőszakkal rávenni, hogy mégis menjen...

Na és mi lesz a példamutatással?

Hogyan magyarázom meg ezt a szülőknek, akik nem fognak erről megkérdezni, meghallgatni, csak egyszerűen, némán a példánk hat rájuk is: van fontosabb program is egy gyermek számára nyáron, mint a hittantábor.

És egyszer csak szembe kerül egymással a gyülekezet sok gyermeke és a mi gyermekünk.

Ott állnak előttem és elevenednek meg arcocskák, hangocskák... és a legismerősebb, legkedvesebb arcocska és hangocska is. 

Ki mellé álljak oda? Engedjek a gyermekemnek és legyünk rossz nyomatékok, az amúgy sem kedvező folyamatban, amelyben a gyerekek számára a hit csupán csak sokadrangú fontosságú?

Vagy inkább álljak a jó ügy mellé, Krisztus ügye mellé és kössek még egy kötelet a gyerekem nyakába, mellyel elvonszolom a többi összegyűlt gyermek közé?

Bizonyára ezzel, vagy hasonló helyzettel már találkoztunk valamennyien!

Ki, mit tenne ebben a nem könnyű belső dilemmában?

Én úgy éreztem egy ilyen dilemmát megélve, hogy a Szeretet első renden arra hív, hogy a legkedvesebb kérlelő, vagy éppen dacos szempárnak engedjek, gyermekem érdekeit képviseljem és felmentsem őt a lelkészcsalád kötelessége alól. Éppen eleget kap évközben a közösségi életből és éppen eleget ad azzal, hogy alkalmazkodik és azt a létformát éli velünk, amit ő nem is választott, egyenlőre csak a szülei választottak.

Szeretettel várjuk hozzászólásaitokat!

Szőke Etelka