Én amolyan koca foci néző vagyok. De a jó focit szeretem. Olyan családban nőttem fel, ahol a fiúk voltak többségben, és nálunk a sportközvetítések sarokpontok voltak. A kerti munkát, az otthoni feladatokat ehhez mértük. Úgy végeztünk mindent, hogy egy nagyobb sportesemény közvetítése beleférjen a napba. Nem gondoltam, hogy ez nem általános. Számomra fiatalként az számított fiúnak, akit érdekelt a foci, és aki szeretett is focizni. Hát én szerettem focizni, de tudni nem igen tudtam soha. Amikor a férjemmel megismerkedtünk nagy csalódás volt számomra, hogy nem szeret focizni. Azt hittem ilyen fiú, férfi nincs is. Hát mindezek ellenére megszerettük egymást, úgyhogy kevesebb sporteseményről vagyok naprakész, mint hajdanában. De számomra meglepetés, hogy még így is sokszor én adom fel házi feladatnak, hogy egy világbajnoki döntőt, vagy egy magyar világcsúcsot nézzenek meg a hittanos gyermekek. Itt van ez a foci vb. Nagyon érdekes családi eseménnyé lett.
Legnagyobb fiunk, aki szeret focizni, és szereti is nézni az ilyen neves sporteseményeket, ki nem hagyná a jelentősebb mérkőzéseket. Nagyon kedves családi programmá vált. A nap végén leültünk és megnéztük a meccset. Beszélgettünk, együtt szurkoltunk, és ez olyan kapocs lett közöttünk. Nem is a meccs jó, hanem ez a hangulat. Gyermekeink iskolások, de már nem mindent néznek meg együtt szívesen. Ami az egyiknek még sok, az a másiknak jó, ami a kicsinek érdekes, az a nagynak unalmas. A foci nem korhatáros. Sokat tanulunk belőle. Keressük a sportszerű pillanatokat, örülünk, ha esetleg valamelyik focista Istennek hálás a gólért, és nem önmagát dicsőítteti. Jó beszélgetési lehetőségeket kínál mindez. Amíg, amikor küzdenek a pályán, mi összefogunk, izgulunk értük. Ilyenkor arra a 90, vagy akár 120-140 percre egy ország barátunkká lesz, vagy mert szimpatikusak a játékosai, vagy mert a történelmünk, vagy épp barátaink összekötnek, vagy mert csak.
Néha a lelkészi szolgálatunk is ilyen feszített küzdelem valakiért Isten előtt, vagy önmaga előtt, vagy épp Isten ügyéért. Néha a küzdelem úgy zajlik, mint a pályán. Harcolunk, imádkozunk, meglátogatjuk, segítjük, és mások pedig az ellenfélnek drukkolnak. Időnként azt is átélhetjük, hogy hatalmas a szurkolótábor, aki imádságban harcol értünk, vagy épp apró szolgálatokkal a hátteret biztosítja a mi küzdelmeinkhez. Vegyes az élmény, de amikor mellettünk állnak, értünk imádkoznak gyülekezeti tagjaink, szolgatársaink, testvérenk, hihetetlen erőt képes adni.
Fiataljainkkal az ifitábort egy kis gyülekezetben végzett szolgálattal kezdtük. Én ezt a "küldetést" Istentől kaptam, hogy menjünk oda, ahol Isten tud bennünket használni. Készültünk, vártuk a szolgálatot, izgultunk, hogy mi vár ránk. Kevés érdeklődőre lehetett számítani, amit tudtunk is. Hálásak voltunk, hogy várnak bennünket. Csodákat éltünk meg. Nem volt gól, és gólöröm sem. Hálaadás volt, beszélgetés az ige körül, és mi olyan sok bátorító mondatot kaptunk, olyan nagy szeretettel fogadtak, hogy amit mi adhattunk, csak töredéke volt annak, amit kaptunk. Bekerültünk egy közös szurkolótáborba. Fiataljainkkal együtt szurkolunk, hogy adjon Isten ébredést népünknek, hiszen mi valamennyien tudjuk, hogy nem csak a meccs tud bennünket összekötni, hanem Isten gyermekekként hosszútávon egy ügyet képviselünk vagy a küzdőtéren, mint a focisták a stadionokban, vagy épp a nézőtéren, biztatva bátorítva a küzdelemben levőket.
Ez a meccs hosszabb ideig tart, de nem kevesebb izgalom, öröm, élmény van benne. Nem beszélve arról, amit Isten ad mindezeken keresztül!
Bár az Isten ügye is tudna ennyi embert egy időben egyszerre leültetni,vonzani, mint manapság a foci!.....
GML
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése