Talán tiszteletlennek véled ezt a megszólítást és a tegezést, de hadd legyek közvetlen, ahogy nálunk szokás. Ahogy így 170 év múlva, március 15-ére készülve olvasgattam azokról a nőkről, akik a szabadságharcban részt vettek, így rólad is, baráttá lettél számomra. Mennyi minden történt azóta, hogy 1849-ben életeteket áldoztátok a szabadságért, vagy épp küzdelmeitek miatt emigrációba kellett mennetek, mert eljött a forradalom megtorlása!... Milyen más lett a világ!
Szeretném megköszönni, hogy nektek fontos volt a mi életünk ismeretlenül is. Mi már beszélhetünk bármikor, bárhol magyarul, hivatalokban, utcán, de átalakult a világ, mert gyermekeink sokszor angol üzeneteket osztanak meg egymással, szavak helyett jeleket írnak, már nekünk sem minden érthető mindezekből. Most nincs cenzúra....
Mindenki azt ír, amit akar, akkor és úgy ír, ahogy akar. Elszabadultak a gondolatok, az érzések, de a legrosszabb, hogy az indulatok is. Már nehéz követni a sok rágalmat. Elfelejtettünk a lélek mélyéből szólani, és elfelejtettük Istent is, aki bár engedi mindezt, de tudja, hogy miket írtunk, mondtunk... Tudja, hogy kinek, mivel ártottunk leginkább. Az 1848-as követeléseitek teljesültek, már a hétköznapjainkhoz tartoznak, hálásak vagyunk ezért Nektek.
Minisztérium Budapesten van, országgyűlés rendszeres, amit szerettetek volna, amiért küzdöttetek, megvalósult. Egyenlőek vagyunk törvény előtt, bár a gondolatainkban ítéleteinkben nem ez látszik. A gondolatainkat Isten látja, és csak Ő tudja azt tisztogatni, hogy meglássuk egymásban az ugyanúgy megváltásra szorulót, és ne a látszat alapján ítéljünk.
Katonáink nem sokan vannak, de vannak. Már nem viszik őket külföldre, hiszen a 170 év alatt éltünk nehezebb időket is, de most 27 éve a hajdani Szovjetunió felbomlása óta katonáink nem töltenek idegen földön szolgálati időt. Most önként, ha kell mennek, békefenntartásra. Ez a követelésetek is újra és újra fontossá lett. Emlékszünk arra az időre, amikor idegen hadsereg tankjai zavarták meg a szentesték nyugalmát, amikor ünnepeinken rendszeresen lőgyakorlatok voltak, és a fegyverek ropogását hallottuk békeidőben is. Ez az idő már hála nektek is, elmúlt.
Adózás. Mindenkinek kell adót fizetnie, de sokszor keressük a kiskapukat, hogy hogyan lehetne megúszni, hogyan maradhatna több. Nem nagyon gondolkodunk hazában, nemzetben, falu vagy város közösségében. Ami oly fontos volt Nektek, hogy egyek vagyunk, mert egy helyen élünk, átalakult. Nem ott halunk meg, ahol születtünk, nem egy településen vannak őseink sírjai, rokonságunk. Mindenki máshol él, máshová vágyik. Mi már nem a jelenünket, jövőnket akarjuk megjavítani, hanem oda megyünk, ahol úgy véljük, hogy most jobb az élet, és könnyebben boldogulunk.
Erdély? Hát az bizony már lassan 100 éve Romániához tartozik. Ez népünk nagy fájdalma. Hazánk, ami miatt gyászod idején 3 gyermekedet édesanyádra bízva mentél, hogy a hadikórházakat megszervezd, összetöpörödött. Testvéreink más-más országban élnek. Most egy kicsit szabadabban beszélhetik anyanyelvüket lakóhelyükön, de nem könnyű az ő helyzetük.
Mi minden változott meg azóta?
Anno 72 kórházat szerveztél, most a megmaradt területeken van kétszer annyi. Köszönjük a fáradságodat, bátorságodat ebben. Tudjuk mennyire nem volt egyszerű mindezt nőként megvalósítani, hiszen a férfiaknak egy nő szavára engedelmeskedni, kihívást jelentett. Ma orvosaink jelentős része nő. Minden településen van lehetőség szerint orvos, kórházak pedig a városokban. Más lett a világ, fontos volt, amit tettetek, hogy ma nekünk jobb legyen.
Rólad iskolákat, utcákat neveztek el, hogy ezzel se felejtsük el, hogy mi mindent tettél, tettetek a mi nemzedékünkért is. Köszönjük.
Egy szomorúságomat meg kell, hogy osszam. A haza, ami 170 éve olyan nemes eszme volt, ma nem jelent többet egy háznál, sokak számára. Ha ma kellene megvédeni a hazánkat idegen hadseregtől kevesebben lennének, akik harcolnának érte, mint akik a menekülést választanák. Gyermekeitek tizenegy-tizenkét évesen kisdobosokként, kengyelfutókként (hírvivő) küzdöttek a szabadságért, a mi gyermekeink számítógépes játékokban ölik egymást, nézik és élvezik, hogy folyik a vér értelmetlenül.
Hősként gondolunk rátok, akiknek annyira fontos volt a testvér, a jövő, hogy a megaláztatást, megtorlást is elviseltétek. Az emigrációban eltöltött idő is nehéz lehetett, hallva az itthoni eseményeket, Haynau kegyetlenkedéseit. A változás megtörtént hazánkban, a követeléseitek valóra váltak, hála áldozatvállalásotoknak. Csupán a lelkünk változott. Isten keveseknek fontos, így keveseknek fontos a testvér is. A megváltást, a boldogságot nagyon sokan keresik, de kevesen keresik Istennél.
Imádságaimban most leginkább ezért könyörgök, hogy legyen Krisztus követője népünk, hogy helyére kerülhessenek értékeink, szavaink, gondolataink. Hogy lehessünk újra elkötelezettek. Ne pártoknak, hanem az Úrnak!
Isten áldjon! Szeretettel:
Gergelyné Molnár Lívia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése