Kedves Lelkészfeleségek!

Örömmel köszöntjük blogunkon Madai Éva lelkipásztort, lelkészfeleséget Diósjenőről. Olvassuk nyitott szívvel ádventi gondolatait!

„Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten…!”

Gyerekkorom óta különleges helyet foglal el az advent az életemben.

Úgy emlékszek vissza rá, mint ami az év legvarázslatosabb időszaka. Nem volt adventi naptárunk, de számolgattuk, hogy hányat kell aludni karácsonyig. Készültem, tervezgettem, titokban ajándékokat készítettem vagy amikor nagyobbak lettünk, a testvéremmel számolgattuk a zsebpénzünket és még „békét kötni” is készek voltunk néhány napra, hogy mi is adhassunk valamit. Csendes, örömteli napok voltak ezek. Semmit nem éreztem abból, hogy a világ milyen nagy igyekezettel próbálja elrabolni a várakozás örömét. Amikor 16 évesen megismertem Isten szeretetét
még fontosabbá vált ez az ünnep és a külsőségekben megnyilvánuló készülődés mellett fontos lett, hogy belsőleg is készülhessek. Aztán a teológusévek alatt, életem egyik legnehezebb időszaka lett december néhány hete. Vizsgák már karácsony előtt, legációs készülés… Emlékszek, hogy első éves teológusként egy olyan helyen szolgáltam, ahová szenteste előtt meg kellett érkeznem és csak az ünnep után tudtam hazamenni a nagy távolság miatt. Végig sírtam az utat, mert felfoghatatlan volt, hogy idegenek között kell töltenem a karácsonyestét. Emlékszek, hogy folyton otthon jártak a gondolataim, az órámat lestem, és magam előtt láttam a családomat, hogy éppen most vacsoráznak, most bontják az ajándékokat… Akkor tudatosult bennem először, hogy valószínűleg lelkészként sem lesz átlagos és könnyű ez az időszak.
 

És mennyire igaz, hogy a lelkészcsaládok életében nem átlagos ez az időszak. Természetesen a miénkben sem az… Tele van szolgálatokkal, futkosással, barkácsolással, készülődéssel, felkészüléssel és felkészítéssel, ünnepi beszédekkel, mindenféle karácsonyozással még advent idején. Van egy kedves gyülekezeti tagunk, aki mindig csak annyit kérdez ezekben a napokban halkan súgva: Bírjátok még?


Bírjuk, mert „valahonnan” mégis kapunk erőt. „Valaki” felfoghatatlan módon mindig megsokszorozza az időnket, „megállítja a napot”, ha kell vagy meghosszabbítja azt a néhány órát, ami az alvásra marad éjszakánként. És miközben másoknak Őróla beszélünk, újra és újra átéljük, hogy „aki mást felüdít, maga is felüdül.”


Nagyon hálás vagyok, hogy a gyermekeink életében is különleges helye van ennek az időszaknak, pedig még annál is kevesebb idő jut rájuk, mint máskor. A kevés idő ellenére azért mindig elmegyünk együtt valamelyik adventi vásárba a hangulat miatt, az együtt töltött órák miatt. Együtt sütjük a mézeskalácsot, együtt készítjük a karácsonyi finomságokat. Nagy izgalommal gyújtjuk meg az adventi gyertyákat vasárnaponként, esténként hosszabbak a családi áhítataink. Mosolygok, amikor hallom, hogy az emeleten sugdolóznak és nagy terveket szőnek az ajándékozással kapcsolatban és akkor is, amikor a legkisebbünk első reggeli mondata az, hogy még hány nap van karácsonyig. Ámulattal tapasztalom, hogy képesek jobban figyelni egymásra, hogy képesek lemondani valami számukra kedvesről, hogy egy ismeretlen gyereket megajándékozzanak, hogy kevesebbet civódnak egymással, de azért civódnak.:)


Évek óta nem hívunk legátust karácsonyra, bár nagyon kedves embereket ismertünk meg a teológusokban, mert a gyerekeink egyszer megfogalmazták, hogy őszintén vágynak arra – és szerintem joggal - hogy a karácsony csak a miénk legyen. Hogy amikor megérkezünk az istentiszteletről, akkor legyen időnk együtt játszani, csak úgy együtt lenni. Hálás vagyok, hogy a gyülekezetünk is, bár nagyon tradicionális elfogadta ezt. Ez is csoda…


Ezek a csendes csodák segítenek abban, hogy lecsendesedjek a feszített tempó közepette, hogy észre vegyem, hogy milyen csodálatos Istenem van. Hogy benne bátran bízhatok, hogy őt reménységgel várhatom. Őáltala és Őbenne valahogy számomra is az „Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb.
Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van…” (Pilinszky János)


Áldott elcsendesedést, türelmes várakozást, sok csendes csodát és beteljesedett találkozást kívánok minden lelkészfeleségnek és lelkészcsaládnak.


Gottfriedné Madai Éva