A bizonyítványosztás margójára

         Ma hozták haza a félévit a gimnazista gyermekeink. Az elmúlt hetekben intenzíven ment a különféle dolgozatokra, felelésekre való készülődés. Ma megtudhattuk, hogy mennyi a tudása gyermekeinknek. Amióta a hittant is osztályozni kell, ugyanúgy belekerültünk ebbe a rendszerbe, hogy értékeljük hittanosainkat. Hát ez nagy szenvedés számomra. Igaz, hogy írásbeli értékelésre is van lehetőség félévkor első és második osztályban, illetve év végén elsőben, de mivel a mondatbankot használjuk, és aláhúzogatással jelezzük az értékelésben, így tulajdonképpen akarva, akaratlanul osztályzatnak minősül az írásbeli értékelés. Valahogy akaratunk ellenére skatulyába kerülnek gyermekeink. A stréber, a jó tanuló, a közepes és a gyenge kategóriába. Nem tudom, hogy hogyan alakul ki, de valahogy azt látom, ha valakinek néhány tárgyból kettese van, automatikusan nem lesz még rajzból vagy testnevelésből sem ötöse. De vajon miért? Mire jó ez az értékelés? Mennyit érnek a gyermekeink? Hogyan látják az iskolában, óvodában, családunkban, és mi magunk mit gondolunk róluk?

Mik a gyermekeink értékei? A matek ötös, vagy a magyar? A versenygyőzelmek? Könnyen elvisz a mai teljesítési kényszer ide, hogy ezeknek tudjunk örülni. De mi a valódi értéke az embernek?  Azt hiszem, ami miatt valakit embernek tekintünk, hát az jegyekkel nem függ össze. Néhány pontban összeszedtem, hogy milyen értékei lehetnek a gyermekeknek, amit érdemes bennük erősíteni, hogy valóban emberré váljanak.

    Az emberség. Mit értek ezalatt? Amikor egy gyermek empatikus tud lenni, és segítőkész, együtt-érző. A vak zongoratanárt kinevető gyerekeket nem tudom emberségesnek tekinteni. Hogyan lehet emberségessé nevelni gyermekeinket? Mi is most gyakorlatozunk ebben, hiszen a legnagyobb gyermekünk sem felnőtt még… De egy biztos, ha nem csupán a jegyek, dolgozatok érdekelnek, hanem az iskolai élményeik, akkor van lehetőség a közösségben levő időnként embertelen magatartást, emberségessé tenni. Hogyan viszonyuljanak ahhoz a gyerekhez, aki köztudomásúlag lopott? Hogy tudunk adni neki egy második esélyt, ahogy egy keresztyén ének megfogalmazza? Hogy segíthetünk ilyen esetben osztálytársként, hogy ne feketebáránnyá váljon, hanem szembe nézzen tettével, és tudjon újat kezdeni. De csodálatos lenne, ha ebben mindenki partner lenne!

          Becsületesség. Hát ez sem értékelhető jegyekkel. Felismerni a gyermekeknek saját hibáikat, nem olyan egyszerű, mert mindig a másik gyerek, a körülmények, a rossz időzítés az okozója a balul elsült eseményeknek. Amikor mindezek megtörténnek sokat számít, ...
hogy hogyan történik a szembesítés. Egyik gyermekünk vezetésével egy kis gyerekcsapat (javarészt a saját gyermekeink) megdobálták, egy eső utáni időszakban, csigákkal a szomszéd néni ablakát. Természetesen mi mit sem tudtunk minderről. Néhány nap múlva elpanaszolta a szomszéd, hogy mi történt. Biztos voltam, hogy az idegen kisfiú volt a főkolompos. Hát az én gyerekem ilyet nem tenne. Aztán amikor rákérdeztem gyermekeimnél, hogy akkor mi is történt, kiderült, hogy az ártatlannak tűnő gyermekem volt a felbujtó, és ő volt, aki a legjobban célzott is. Megbeszéltük, hogy meg kellene ezt a szomszéd nénivel is beszélni. Annyira nem ellenkezett, de amikor elindultunk, bizony lassan jutottunk előrébb. Becsengettünk, megtörtént a bocsánatkérés. A néni nagyon kedves volt. Ez a gyermekem, aki súlyos terhet cipelve ment a nénihez, boldogan jött haza. Annyira nehéz ma, mivel sokszor ezektől a szembesülésektől akarjuk mi szülők megóvni a gyermekeinket, pedig a becsületességhez, az őszinteség kialakulásához szembesülni kell tökéletlenségünkkel. Ha megóvjuk, arra tanítjuk őket, hogy meneküljenek el a szembesülés elől. Ne vállalják tetteik következményeit. Hány iskolaváltás mögött van ilyen gondolat…

    A kitartás. Amikor még két év alatti egy gyermek ritka pillanat az, ha valamilyen játékkal hosszú perceket tölt. Ahogy nőnek valahogy jobban kialakul a monotontűrőképességük. (Mondjuk, aki TV, vagy számítógép mellett nő fel, annak ez nehezebb…) Mégis olyan sokszor látjuk az iskolában, hogy mennyire nehéz lekötni a gyerekek figyelmét, hogy sokszor az olyan feladatokat, amelyekbe energiát kell fektetni, vagy pl. közösen kell megalkotni valamit, az első konfrontálódás után feladják. Ma azt hiszem a kitartásra nevelés, kihívás a szülők számára. Amelyik gyermek kitartó tud lenni, nem adja fel azonnal, ahogy valami nem olyan szépen, pontosan sikerül, mint szeretné, vagy a nehezebb feladatokkal is megküzd, annak ellenére, hogy sok energiát kell belefektetnie, nagyon értékes jellemvonással gazdagodik. A gyermekneveléshez, a házasságban levő élethez, nagy kitartás kell. Nem feladni, újabb megoldásokat találni és keresni, nagyon fontos. Ha nincs meg az a hitünk, hogy társunk Istentől kapott társ, hogy gyermekünket sem véletlen bízta ránk a mi Urunk, akkor könnyű a könnyebb ellenállás felé haladni, és hagyni, hogy sodródjunk, mert akkor nem kell konfrontálódni, nem kell magyarázni, nem kell küzdeni stb. Ez a tulajdonság akkor tud kialakulni gyermekeinkben, ha bátorítjuk őket, ha valamit valóban nagy energiabefektetéssel oldott meg, megdicsérjük.

    Az udvariasság. Nekem ma ez az egyik legfájdalmasabb tapasztalatom, hogy ez már a mai gyerekek között nagyítóval keresendő érték. Én falun nőttem fel, falusi iskolákban tanítok hittant, és bizony sokszor tapasztalom, hogy ha hasra esnek bennem a gyerekek sem feltétlen köszönnek. Akiket tanítok, ők inkább, de hát a többiek is ismernek, hiszen minden osztályban megfordulok, amikor a gyerekeket várom, de mégis…. Most már odáig jutottam, hogy az előre köszönő gyermekeket megdicsérem.  Tudom, hogy az udvariasságot a gyermekek otthonról hozzák. Ahol a szülők köszönnek, udvariasak, ott a gyermek is megtanulja ezt elég hamar. Milyen csodálatos, amikor a köszönésnél többet is tud egy gyermek. Előre engedi fiúként a lányokat, esetleg a cipekedőnek elkéri a táskáját, segít le-, illetve felvenni a kabátot stb. Hát amelyik gyermek ezeket gyakorolja, nagyon figyelemre méltó. Egy meglepő élményem volt a nyáron. Nem gondoltam, hogy nekünk lelkészeknek, lelkészfeleségeknek, hitoktatónknak a dolgunk megtanítani a ránk bízott gyermekeket az udvariasságra. De ha mi sem tanítjuk, akkor ki? Fiatalokkal töltöttünk néhány napot a nyáron. Egyetemistákról van szó. Asztalhoz ülve eszükbe sem jutott az idősebb felnőtteknek felajánlani, hogy előszőr ők szedjenek. Azután nem volt számukra evidencia, hogy ha nem olyan sok az étel, akkor annyit szedek, hogy mindenkinek elegendő jusson. Hát van még mit tanulni, tanítani a gyermekeinknek.

       A figyelmesség. Egy kicsit az előző bekezdéssel is kapcsolatban van. Ezeket a tulajdonságokat a gyerekek az otthon kialakult, látott szokásokból sajátítják el. Az a gyermek, ahol a szülők sem figyelmesek, nehezen válik figyelmessé. Egyik gyermekünktől néha tanulok ebben. Ő annyira érzékeli, hogy kinek miben tud esetleg segítségére lenni, kinek épp mi esne a legjobban. Ő ebben sok ajándékot kapott az Istentől. Egy másik gyermekünknek nehezebben megy, és néha figyelmeztetni kell. De ebben tudjuk őket leginkább segíteni, hogy amikor felnőtté válnak, akkor életük részévé legyen ez a tulajdonság. Mekkora érték, ha egy óvodás, iskolás gyerek, vagy épp egy gimnazista bír ezzel a tulajdonsággal!

  A megbocsátás, a bocsánatkérés. Ez a keresztyénségünktől, de a közösségi létünktől is elválaszthatatlan. Azt hiszem ez a keresztyénség egyik kulcsa, hogy nekünk is van bocsánat, ezért kérhetünk, kaphatunk és adhatunk bocsánatot. Felszabadulás, amikor erre őszintén képesekké válnak a gyermekeink. Szomorúan látom, amikor ez felnőtteknek nem megy. A legrosszabb, amikor még ideológia is kapcsolódik a meg nem bocsátáshoz… Hát enélkül közösségben létezni, munkahelyen jelen lenni, családban élni lehetetlenség. 

          Így a félévi bizonyítványosztás idején, amikor lehet, hogy gyermekeink kevésbé jól, vagy épp nagyon jól teljesítettek, érdemes ezekre a nem értékelhető jellemvonásokra is odafigyelni. Ebben erősíteni, segíteni gyermekeinket. Talán még önmagunknak sem árt mindezekben fejlődnünk. A cikkem végére hadd idézzek egy közismert igét, amely segíthet másként értékelni a félévi bizonyítványt.

"Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól." 

                                                                                                                                                                  Péld. 22,6

   Bátorítsuk, segítsük gyermekeinket, hogy ne csupán a jó jegyek legyenek a célok, hanem hogy akarjanak olyan emberré válni, akivé az Úr akarja őket formálni, melyben a jegyek csak tájékozódási pontok.....

   Örömteli pillanatokat kívánok minden szülőnek önmaga és gyermeke nevelésében.

                                                                                                     Gergelyné Molnár Lívia