1. Korintus 7:2-6

A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje.  A férj teljesítse kötelességét felesége iránt, hasonlóan a feleség is a férje iránt. A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; s ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége.
 Ne fosszátok meg egymást magatoktól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt, nehogy megkísértsen a Sátán titeket azáltal, hogy képtelenek vagytok magatokon uralkodni. Ezt pedig kedvezésképpen mondom, nem parancsként.

Írd meg nekünk!

Szeretnénk lehetőséget adni Nektek, lelkészfeleségeknek, hogy "beszálljatok" ti is a blog szerkesztésébe. Olyan formába képzeltük ezt el, hogy elkülditek emailben azt az anyagot (min. 1 bekezdés - max. 2 oldal mennyiségben), amire szeretnétek, hogy sorstársaitok reagáljanak, pl.:
- egy helyzet - ki, hogy reagálna
- egy dilemma - ki, hogy döntene
- egy kérdés
- egy ötlet
- amiért hálás vagyok
- ami kihívás
- stb.
...bármilyen kapcsolódó témában!

Napi 100-on felüli a rákattintások száma, több, mint 50-en kitöltötték a tesztet, tehát van rá esély, hogy elinduljon a beszélgetés azokban a témákban, amivel kapcsolatban szívesen hallanátok a többiek véleményét is!

Kérjük erre az emailcímre küldjétek: lelkeszfelesegkent@gmail.com
Természetesen ez is futhatna névtelenül. Akár ide is, a megjegyzésekhez is jöhetnek "szösszenetek."

Köszönjük!

A törékenység ereje

Tökéletlen vagyok, de szerethető.

Mindig kihívás őszintén szembe nézni önmagunkkal, mert nem vagyunk tökéletesek, lehetnénk sok területen sokkal szebbek, jobbak, ügyesebbek. Kicsit megnyugtat, hogy mindenki így van ezzel. A kérdés az, hogy mennyire tudom elfogadni a határaimmal együtt önmagamat, kicsiségemet, gyengeségemet, sebezhetőségemet. Mennyire engedem, hogy látszódjanak a gyenge pontjaim? 

Ez az ereje a sebezhetőségnek: elfogadom, hogy Isten ennyit adott és tökéletlen vagyok. Így lehet visszavágni akár az önmarcangolásnak, akár a "kedves" testvérek nem annyira építő hangvételű kritikájával szemben vagy a Sátán kárhoztatásának: igen, pont ilyen vagyok, de Isten mégis elfogadott. Ha Ő ezt megtette, akkor ezt önmagammal szemben szintén meg kell, hogy tegyem. EZ a békesség, megelégedettség a törékenységemmel képes két vállra fekteti mind a külső, mind a belső kritikát.

Törékeny nő vagy. Merd megmutatni gyengeséged és Isten akkor meg tudja mutatni az Ő hatalmát rajtad keresztül!

"erőtlenség által ér célhoz." 2 Kor. 12:9

Kérdőív

Köszönjük az eddigi beküldött kérdőíveket! Nagyon hálásak vagyunk, hogy szakítottatok erre időt és hogy valóban őszinte válaszok érkeznek! Rendkívül érdekes dolgok jönnek fel már 10 alatti kitöltésnél is, melyekre a következő bejegyzésekben is fog visszhang érkezni.

Aki még eddig nem tette, bátorítjuk és kérjük, hogy küldje be válaszait, köszönjük! Illetve ismerősöknek körbeküldeni is lehet, akár ezt a közvetlen linket bemásolva, így rögtön elérik:
https://docs.google.com/forms/d/1xBhns_l-6Zw3FLBN9bJkWahdu_6K-Qzk7jYwx6rQHxs/viewform

Hangsúlyozzuk itt is, ez a fajta kérdőívezés 100%-os anonimitást biztosít!

Köszönjük!

A parókia sziget

Egy bizonyos burok vesz körül bennünket a parókián. Ez lazulhat, ha nem (csak) ez a munkahelyünk vagy ha gyermekeinken keresztül kicsit jobban bekapcsolódunk a körülvevő társadalom életébe.

Meggyőződésem viszont, hogy a parokiális szolgálat és életmód eléggé elválaszt a normális hívő hétköznapoktól. Maga a tény, hogy jóformán egy második templom a parókia - a templomtól távol eső lelkészlakások esete ilyen szempontból másabb, előnyösebb - akaratlanul is asszociációkat ébreszt az emberekben. Valahogy úgy gondoljuk, hogy a templom mellett egy parókián élni bizonyos viselkedési formákat vonz maga után: milyen ruhában kertészkedünk, milyen hangosan szól a rádió, meddig éghet a villany bizonyos helységekben, stb., stb.

És már kész is a burok. Vannak közöttünk olyan lelkészfeleségek, akik már lelkészgyerekként bele születtek és most tovább élnek ebben. Tulajdonképpen eddig csak parókián éltek. De legyen szó bármilyen hosszú időtartamról, a tendencia elkerülhetetlen: kolostori-burok gondolkodás. 

Milyen ez a burok?
Milyen hatással van ránk, hogy tudjuk, figyelnek minket?
Milyen hatással van ránk, hogy nekünk egy parókián (2. templom) kell keresztyénként élnünk?
Tartható-e a kapcsolat a nem klerikális keresztyén élettel?
Mi menjünk ki többet vagy a többieket hívjuk be gyakrabban?
Vagy nem is olyan nagy probléma ez a burok-dolog? Természetes velejáró, amit el kell/lehet fogadni?

Ki vagy?

Ennek a kérdésnek mindkét jelentésével küzdhet a lelkészfeleség:

E kérdés utalhat az identitásodra, személyiségedre is, hogy valójában ki vagy és milyen vagy, mit szeretsz és mit nem, mit találsz szépnek, mit találsz viccesnek, mi a te stílusod, mik a kedvenc zenéid, színeid, ruháid, könyveid, művészeti alkotásaid, milyen keresztyén vagy. Mi a hobbid? Mi az, ami kikapcsol? Mi az, amin a legnagyobbakat röhögsz? Mi az, amit csinálsz és közbe akaratlanul is mosolyogsz?

Kihívás lehet ezt egy gyülekezeti közösségben, annak élén (kirakatában) megélni. Vállalni önmagad. Az emberek kíváncsiak, szeretnék tudni milyen vagy, van, akit már ez megrémít. Viszont sokkal rosszabb és fájdalmasabb az a gyarló emberi tulajdonság, hogy az emberek „méricskélnek”, hasonlítanak: magukhoz, más keresztyén nőkhöz, az előző papnéhez és véleményt alakítanak ki rólad. Mindig mérve vagy, mindig értékelnek, folyamatosan. Ki az, aki ez alatt higgadtan önmaga tud lenni? Nem végletekben gondolkozni és vagy teljesen bezárkózni vagy a „megfeleléskényszer oltárán” égni. Érzelmi érettségünk - hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és hogyan reagálunk a kritikára - ezen a területen naponta vizsgázik.

A másik értelmezés a „hogy vagy igazán” kategória. Mi van, ha tényleg kivagyok, kikészültem. Elegem van a gyülekezetből, a presbiterekből, a programokból, az egyházlátogatásból, a pletykákból, a széthúzásból, az elvárásokból, a sütésből, a napok és programok összeolvadásából, a rendszertelenségből a bizonytalanságból…elmondhatom ezt? Láthatják-e ezt rajtam? Megmutatható, kimutatható-e a lelki kimerültség ebben a szerepkörben?

Ha beszélnék róla, vajon megértené-e egy mezei hívő, hogy min megyek én át? Vagy túl nagy a szakadék a parókiai élet és a hétköznapok között, hogy az együtt érző tekintet mögött fogalmuk sem lenne, min megyek keresztül?

Start!

Egy férfi, valamikor, kb. 17-18 éves korában úgy dönt, esetleg elhívást érez vagy kap vagy úgy érzi, hogy kap arra, hogy lelkipásztor legyen. Javarészt az megy teológiára, aki gyülekezeti lelkipásztor is szeretne lenni és aki ezt a pályát választja, az "A" terv szerint élete végéig szóló szolgálatot választ.

Mindeközben valamikor feleséget is keres és választ, hozzáillőt. Olyat, akivel ez a nem-8-5-ig-állás, hanem a hálószobánkba-is-bármikor-bejönnek szolgálat működne.

Nyilván vannak különbségek, ha valaki ebbe nőként 19 évesen "száll be" vagy kicsit később, amikor szélesebb látókörrel rendelkezve dönt és mond igent férjének és a mindenkori gyülekezetnek: lelkészfeleség lesz.

Milyen fajta felkészülés előzi meg ezt a döntést?
Mennyire készültünk tudatosan erre a szerepkörre?
Sikerült-e felkészülnünk?
Meg tudunk-e osztani nagyobb jelentőségű "erre aztán igazán nem készítettek fel" pillanatokat a saját életünkből?
Mit javasolnánk a következő nemzedéknek?
Talán ez a blog és a tréning alkalmak szolgálhatnak egyfajta felkészítő eszközként is azoknak, akik komolyan gondolkoznak azon, hogy egy lelkészhez menjenek hozzá?

A kép Thatcher-ről: született vezető volt. Nem mindenki az. Viszont minden lelkészfeleség vezető! Vagy nem?