GYERMEK TERHEK

GYERMEK TERHEK

Lelkészcsaládokban felnőtt gyerekek sokféle élménnyel gondolnak vissza a családjukra. Kinek teher, kinek áldás volt a gyermekkor. Mindenki, aki családban nőtt fel, annak az áldásait, és terheit hordozza magában. Mennyiben másabb mindez egy lelkészcsaládban? Van különbség? Vannak-e más kérdések a lelkészcsaládokban, mint általában egy átlagos családra nézve?

Amikor ezeket a gondolatokat megfogalmaztam, megkérdeztem gyermekeimet, hogy vajon számukra a lelkészcsalád előny-e vagy hátrány, lehetőség vagy korlát, illetve nekik milyen lelkészgyerekként felnőni. Nehéz volt számukra a kérdés, mintha nem értették volna.

A gyermekeink, amikor kicsik voltak olyanok voltak, mint a gyülekezet gyermekei. Szeretgették őket, kialakultak a barátaik, azok a nénik, akikkel szívesen voltak. Egyik –másik gyermekünknek meg is maradt ez a barátsága. Számon tartották, és számon tartják őket. Hol vannak, mi van velük… Ezek jól tudnak esni a gyermekeknek, de nekünk szülőknek is. Aztán ahogy nőttek, ezek a barátságok az idősebb nénikkel átalakultak, megfakultak, vagy mások lettek…

Amikor még baba-mama körökre jártak velem a gyermekeim, sokszor otthon nálunk volt a baba-mama kör. A gyermekeink játékaival játszottak a baba- mama körös gyerekek is. Ez iskolás korukra nehezebbé vált, mert már kincseik voltak, könyveik, tárgyaik, amelyeket óvni kellett. Hát bizony nem minden maradt meg, ami nekik fontos volt, minden igyekezetem ellenére. Ekkor szívesebben vették volna, ha amíg nincsenek itthon, nincs baba-mama kör a szobájukban. Később mégis meg kellett ezt a kérdést oldani. A gyermek-megőrzőbe szorultunk ki, ami kevésbé kedvező adottságú, mint a gyerekek szobája.

Ahogy gyermekeimet látom, és ahogy mondják, szívesen látják a vendégeket, akik tulajdonképpen sokszor a gyülekezet vendégei. Ők örömmel fogadják őket. Sok kedves emlék fűzi őket hozzájuk, így nem teher számukra, hanem áldás. De tudom a bezárkózóbb személyiségű gyerekeknek a lelkészcsaládokban nehéz ez a vendégjárás.

Nálunk a parókia és a templom udvara egy. Ez nekünk szülőknek nehezebb néha, de a gyermekeink élvezik. Ők az ifisekhez is szívesen beülnek, ha a nyári időszakban kinn tartják az ifit a kertben. Ott is vannak példaképek, barátok számukra. Ez időnként nekünk feladat, hogy most ne menj oda, ne zavard őket. De már ahogy nőnek egyre könnyebb.

Ha a lelkészcsaládokra tekintek azért elég vegyes a kép. A gyermekeinknek az ideális keresztyén képét kell sugározniuk, az az elvárás feléjük. Végig kell ülniük istentiszteleteinket, sok lelkészcsaládban a szeretetvendégségeket készítik elő, a rendezvények előkészületeiben vesznek részt, mert ők vannak kéznél. Ők azok, akiknek mindenhol, mindenben részt kell venniük. Ők azok, akiknek a legjobb kérdéseket kell feltenniük, akiknek mindig a szüleik a hitoktatójuk, a lelkigondozójuk. Én nem voltam lelkészgyermek soha. Látom, hogy egyik családban a gyermeknek jól sikerül a gyülekezeti rendszerekbe beépülni, a másiknak nem. Egyiknek örömteli ez a közösségben, közösségért való élés, a másik nehezen viseli, hogy többnyire az apát, de van, hogy az anyát, vagy mindkettőt alig látják. Hogy a telefon minden jó beszélgetést félbeszakít. Ahol a szülők segítő foglalkozásúak, mentős, orvos, tűzoltó stb., ott a rendelkezésre állás evidencia, amit a szülő(k) maguknak választottak, a gyermekek pedig úgy kapták, és vagy el tudják fogadni, vagy nem. Van, aki elfogadja, hogy a gyülekezeti élet tele van meglepetésekkel, van aki bezárkózik ettől. Nem vagyunk egyformák.

Gergelyné Molnár Lívia